Tudom, igazán tartozom már valami folytatással, de ez most nem az. Csak szeretnék

Sikerekben, örömökben, és jószerencsében gazdag új esztendőt!

kívánni.

Ami a történetet illeti, megint csak szabadkozni tudok, de mostanában meglehetősen antiszociális vagyok, legalábbis ami a számítógép előtti ücsörgést és kapcsolattartást illeti. Írni meg végképp nincs valami nagy kedvem, szóval Ada története leginkább toporog, az elmúlt ezer évben nagyjából három mondattal gyarapodott. Nincs elfelejtve, nem tettem le róla, előbb vagy utóbb biztos újra kedvem szottyan rá. És előre is bocsánatot kérek, ha csak utóbb. :S

Egyébként van egy számomra jó hír, gondoltam, megosztom azokkal, akiket netán érdekel, Bálint fiamnak kistesója lesz, elvileg valamikor július elején. Ennek elméletben nagyon örülök, de gyakorlatban teljesen padlóra vágott. A közérzetem csapnivaló, állandóan hányingerem van, folyamatosan csak aludnék, és úgy egyáltalán, vacakul vagyok. Remélem, lassan jobb lesz, de egyelőre ez a helyzet. Így aztán végképp nincs semmi kedvem gép előtt üldögélni... Szóval mostanra elég is lesz... :) Bocsiiii!
Még egyszer BÚÉK minden olvasónak! :)

Reggel fél hétkor csörgött Ada telefonja.
Rámeredt a telefonra, majd az órára, újra a telefonra, megint az órára. Igen. Fél hét.
Csak a neveltetése tartotta vissza attól, hogy első hallás előtt lehordja az illetőt a sárga földig. Aztán első hallásra fogalma sem volt, ki is beszél hozzá, bár a hői hang bemutatkozott illedelmesen. Csak a mondanivaló alapján ismerte föl Dr. Elvin Felon felejthető titkárnőjét, és bár kedélyesen válaszolgatott a nőnek, utóbb csak halvány benyomásai maradtak a beszélgetésről. A lényeget azonban leszűrte: következő hétfőn, azaz három nap múlva kezdhet az első munkahelyén.
Néhány na-még-öt-percet szundítás után, azaz nagyjából másfél óra múlva összeszedte magát. Épp a konyhában bambult a tejeskávés bögréjébe, amikor megint megszólalt a telefonja. Összevonta a szemöldökét a pitymallati nagy népszerűséget észlelve, de aztán rájött, hogy péntek lévén, a nyolc órás időpont az emberek nagy hányadánál már javában a munkaidő kezdetét jelenti. Ezúttal Doyle hívta.
– Ada, szeretnék szólni, hogy Mathilda hívott, hogy nem tud találkozni velünk ezen a hétvégén, elhalasztotta az itteni látogatását.
– Ó, értem. Semmi gond.
– Azért nem lenne kedved meglátogatni minket? Vagy hogy ne mindig neked kelljen hozzánk elautóznod, összefuthatnánk máshol is. Ma kivételesen én is el tudnék szabadulni, mert nem érkezik semmilyen áru, amit át kéne venni. Simonnal el szoktunk látogatni más panziókba meg éttermekbe, felmérni a konkurenciát. Ha van kedved, velünk tarthatnál.
– Hétfőig időm, mint a tenger, úgyhogy szívesen veletek tartok.
– Miért, mi van hétfőn? – kíváncsiskodott Doyle.
– Kezdek az új munkahelyemen – fintorgott Ada.
– Huhh. Félsz? Még visszamondhatod…
– Nem. Illetve igen, félek, de nem akarok visszalépni. Majdcsak lesz valahogy! Most, hogy már szándékosan is tudok látomást előidézni, megtehetjük, hogy Felon előtt járjunk egy lépéssel. Legalábbis ebben bízom – nevette el magát.
– Úgy lesz, kislány, meglásd! Ne aggódj! – A férfi hangján hallatszott, hogy ő is mosolyog. – Még van egy kis munkám itt, aztán indulunk. Három-négy óra múlva ott leszünk érted, rendben?
– Rendben – felelte Ada, majd bontották a vonalat.
A lány ezután elintézte a reggeli piperézkedést, felöltözött, átöltözött, majd újra átöltözött. Azzal mentegette magát, hogy nem tudja, milyen helyre mennek, milyen öltözék lenne a megfelelő. Önmagának sem akarta bevallani, hogy valójában a két Shield véleménye számít, sőt, leginkább az ifjabbik elismerését szeretné kivívni. Miután mégiscsak bevallotta magának, rögvest el is érkezett a következő szakaszhoz, a tagadáshoz.
Hiszen jóval idősebb nálam a pasi – morfondírozott. Ellenérvként felsorakoztatta továbbá, hogy Simon bizonyára inkább csak valamiféle rokonként tekint rá; hogy nem is ismeri még a férfit; hogy jelenleg igazán nincs szüksége egy kapcsolatra; hogy bizonyára csak azért jut eszébe ilyesmi, mert a hős megmentőt látja Simonban; és hogy nem is tetszenek neki a szőke pasik. Mindazonáltal magára varázsolt egy szinte láthatatlan sminket, amellyel vélt vagy valós bőr- és egyéb hibáit kívánta elkendőzni. Aztán „Még mit nem?!” felkiáltással az egészet lemosta, és megelégedett egy kis szempillaspirállal és szájfénnyel.
A látvány elégedettséggel töltötte el, és barátnői közül egyik sem volt ott, hogy a szemére vesse: gyakorlatilag ugyanúgy néz ki, mint a nagy sminkellenes lázadása előtt.
Mivel még mindig temérdek ideje maradt, és olyan türelmetlennek érezte magát, mintha egy hangyabolyban kellene várakoznia, csiniruha ide, csiniruha oda, letelepedett a „repülőszőnyegre” – így hívta magában a takarót, amelyet erre a célra rendszeresített –, hogy némileg kisimítsa ki-tudja-miért borzolt idegeit. Megfordult a fejében, hogy magához vegyen egy kis levendulás illóolajat, de aztán inkább lemondott róla.
Jóval később eszébe ötlött, hogy Doyle-ék nem is tudják, hogy hol lakik. Ebben a pillanatban csengettek. Az ajtóhoz sietett, és kinézve a kukucskálón Doyle-t pillantotta meg.
– Helló! Honnan tudtátok a címemet? – tárta ki az ajtót.
– Ó, sok mindent tudunk ám rólad. Nem hagyhattam, hogy eltűnj a radaromról, még akkor sem, ha nem örökölted volna anyád dolgait. Tudtad, hogy pár hónapja Budapesten is jártam? – kacsintott rá kedvesen a férfi.
– Utánam jöttél? De hát minek?
– Á, csak úgy, nincs jelentősége. Voltaképpen nem miattad mentem, csak ha már ott jártam, vetettem rád is egy pillantást.
– Huhh, visszamenőleg kezd kialakulni a paranoiám – bökte oldalba Ada a férfit.
Időközben Ada felkapta a táskáját, bezárta a bejárati ajtót, és az autóhoz ballagtak. Doyle szó nélkül nyitotta a jobb első ajtót, és várta, hogy a lány beszálljon. Ada nem tudta mire vélni a dolgot, hogy miért is kellene neki elöl utaznia, de nem tette szóvá, behuppant Simon mellé.
– Helló! – mosolygott a fiú.
– Szia! – köszönt Ada is, eközben Doyle beszállt mögé.
– Simon mondja: kapcsold be a biztonsági övedet.
– Köszi, de Simon nélkül is mindig bekapcsolom – dörmögte a lány. – Legalábbis mióta cirka tizenhét évesen kifejeltem a szélvédőt.
– Ó, egy fejsérülés sok mindent megmagyaráz.
– Há-há – dünnyögte Ada, és csak az tartotta vissza, hogy nyelvet is öltsön, hogy ilyet az óvoda óta nem csinált. Vagy legalábbis ritkán… – Annyira nem vicces. Mikor elkezdett jelentkezni a léleklátás, megfordult a fejemben, hogy a baleset következménye. De hamar elvetettem, mert az anomáliák a látásomban hamarabb kezdődtek. Eszembe jutott valami. – Ezt már hátrafordulva, Doyle-nak mondja. – Anyám hogyhogy nem tudta biztosan, hogy jelentkezik-e nálam az ő… adottsága? Nem látta előre?
– Próbálj elképzelni egy látomást egy emberről, akinek még sosem láttad a lélekképét, tehát nem ismerheted fel biztosan, és képzeld el, hogyan lehetne a látomásban látni egy képességet. Szerintem sehogy. Remek dolog a léleklátás, de vannak korlátai. Klarától tudom, hogy néha bizonyos dolgokat egyszerűen csak tudott. Időpontokat, esetleg, nagyritkán helyszíneket. Hacsak nem éppen azt látta volna, hogy valakinek mesélsz a látomásodról, vagy egyszerűen tudta volna, hogy téged lát, és van képességed, nemigen szerezhetett erről tudomást.
– Igaz-igaz – sóhajtott Ada.
– Anyádnak soha nem sikerült szándékosan látomást előidéznie. Amennyire én tudom, meg sem fordult a fejében, hogy ilyet is lehetne, akkoriban pedig Simon nem volt ennyire kreatív, hogy ilyen ötletekkel álljon elő – vakargatta a férfi a szakállát elgondolkodva. – Ha tudott volna, biztos megpróbált volna konkrétumot megtudni. Néha egy-egy látomást elcsípett rólad, de csak onnan tudta, hogy rólad szól, hogy a nevedet említette valaki más.
– Akkor ezek szerint mégiscsak felismerte volna a lélekképemet, nem? Ha egyszer megnevez valaki, utána már tudja társítani.
– Meglehet. Akkor lehet, hogy egyszerűen sosem szólt a képességedről a látomása – vonta meg a vállát Doyle, majd előrébb dőlt az ülésen. – Más. Simon mondta, hogy aggaszt a felelősség. És az önbeteljesítő jóslat lehetősége.
– Így van – bólintott a lány komoran.
– Anyádnak volt erről egy elmélete. Úgy vélte, hogy a jövő soha nem állandó, mindig változhat az emberek cselekedeteitől függően. Ha tudják, hogy mi fog történni, akkor meggondolhatják magukat, és megváltoztathatják. Ugyanez fordítva is igaz lehet bizonyos esetekben, ha látsz valamit, és beszélsz róla, az rávehet embereket olyan döntésekre, amelyek a látott jövő felé terelik az illetőt, mint ahogy a barátoddal történt. Ezt nevezhetjük önbeteljesítő jóslatnak. A lényeg, hogy te mindig csak egy lehetséges jövőt látsz, amit nagyban befolyásolhat az, ha a látomás szereplője tudomást szerez róla, mert a tettei befolyásolják a végkifejletet. Ez olyan, mint ha bekötött szemmel vezetnél egy nagy fa felé. Mivel nem látod a fát, nekimész. Ha viszont tudod, hogy nyílegyenesen a fa felé rohansz, akkor van esélyed arra, hogy cselekedj, fékezz vagy elkanyarodj, ezáltal elkerüld az ütközést. Vagy ha nem látod ugyan magad előtt a fát, viszont találsz egy ösvényt, akkor rátérhetsz arra az ösvényre, és így is elkerülöd a fát.
– Szóval voltaképpen a jövő ismerete változtatja meg a jövőt? – kérdezte Ada csodálkozva.
– Nem feltétlenül. Van, hogy a lehetőség ismerete hozza létre az a lehetséges jövőt. És van, hogy nem változtat semmin, csak megtudsz valamit. És az információ mindig hatalom – veregette meg Ada vállát, majd hátradőlt, jelezve, hogy a témát részéről lezártnak tekinti.
Ada is előrefordult, és egy darabig mély hallgatásba merülve gondolkodott a hallottakon. Volt benne logika, ezt el kellett ismernie. Töprengéséből a fiatalabb férfi hangja zökkentette ki.
– Simon mondja: kiszállás! Megérkeztünk.
Ada csak ekkor döbbent rá, hogy Simon már be is állt egy parkolóba. Körbepillantott, és egy viszonylag kicsit, nádtetős épületet látott, melynek homlokzatán ez állt: Nagymaminál.
– Jesszus, milyen vendéglőneveket bírnak kitalálni? El tudom képzelni, hogy mennyit agyalt rajta egy marketinges – forgatta a szemét a lány.
– Ha hinni lehet a tulajnak – válaszolt neki Simon –, a felnőtt, ámde nem marketinges unokái találták ki a nevet, merthogy teljesen úgy néz ki az étterem, mint a nagyanyjuk konyhája, étkezője, kivéve, hogy itt kicsivel több asztal van. Ez olvasható az internetes ismertetőben is.
– Hiába, no, már a nagymamák is haladnak a korral. Biztos blogol is a néni, leírja, ha összecsomósodott a rántás, vagy odakapott a babfőzelék – mondta Ada blazírt képpel, de szeme elárulta, hogy csak viccelt. – Mikor nyílt az étterem?
Ekkorra már be is léptek az étterembe, ahol egy szürkére őszült hajú idős asszony álldogált a bejárat mellett. Haja szoros kontyba fogva, fehér ingje és liláskék szoknyája előtt rózsaszín aprómintás kötényt viselt.
– Ha jól számolom, öt hónapja, hogy megnyitottam – mosolygott kedvesen a lányra.
– Valóban? – csodálkozott el Ada. – Ne haragudjon meg, hogy ezt mondom, de mások ennyi idősen nyugdíjba vonulnak.
– Így is történt. Egész életemben dolgos ember voltam, úgy gondoltam, a tespedés nem nekem való. A nyugdíjazásomkor szép prémiumot kaptam a főnökömtől, abból nyitottam az éttermet. – Közben boldogan Doyle-ra mosolygott. – Üdvözöllek nagymaminál, Doyle! Simon, örülök, hogy látlak! Bemutatnátok a kis hölgynek?
– Hogyne – felelt készségesen Simon, miközben a nő intésére mindhárman követték őt egy viszonylag elszeparált, nyugodt sarokba. – Franny, ismerd meg Ada O’Jollyt, kedves régi ismerősünk lányát, Ada, ő itt Francine Mild, aki nyugdíjazása előtt a Hovatovább gazdasszonya, és apám jobb keze volt. – Kicsit közelebb hajolt a lányhoz, és hangját lehalkítva még somolyogva hozzátette – Őt is Mathilda csoportján keresztül ismertük meg. És ha rám hallgatsz, nem fogsz vele kezet üdvözlésképpen.
– Ó – kapta kezét szája elé Ada. – Miért, mit tud?
Simonnak feltett kérdését ezúttal is az idős asszony válaszolta meg. Közben ő is letelepedett velük az asztalhoz, és intett egy pincérnőnek.
– Olykor az emberek érintésekor megérzem az illető érzéseit. Az érzelmeket, mint dühöt, haragot, szerelmet, vagy hangulatot, mint rosszkedv, ingerültség, vidámság. Nem valami kellemes, átveszem az illető érzéseit, de az okát nem ismerem. Így aztán lehet, hogy szomorú vagy bosszús leszek, és fogalmam sincs, hogy miért. Én mondom, sokszor igazán rémes. De ha te is Mathilda csoportjába jársz, bizonyára te is tudsz valami érdekeset – mosolygott rá.
– Én nem járok a csoportjába, csak Doyle-éktól hallottam róla. Anyám ismerte őt régen…
– De?
– De valóban tudok valami érdekeset – vigyorodott el Ada beleegyezően. Azon töprengett, hogy mennyit meséljen az asszonynak, említse-e a jövőbe látást, vagy csak a léleklátást, mikor Doyle megszólalt.
– Tudom, hogy őt sem ismerted személyesen, de bizonyára hallottál Erin barátnőjéről, Klaráról. – Megvárta, míg a nő bólint, csak azután folytatta. – Ada Klara lánya.
– Klaráé? – hökkent meg Franny. – De hiszen ő egy elme…
– Nem volt elmebeteg! – vágott közbe Ada ingerülten.
– Tudom, kedves. Az akartam mondani, hogy egy elmegyógyintézetben volt. Hogy eshetett teherbe? És a szülés?
Megjelent a csinos pincérnő, és felvette a rendeléseiket. Francine nem kért semmit, de továbbra is velük maradt.
Míg a rendelésükre vártak, elmesélték az idős asszonynak, hogyan is eshetett teherbe és szülhetett Klara. Legalábbis azt a keveset, amit tudtak róla. Nem részletezték nagyon az örökbefogadást, csak annyit, hogy Klara egy ismerőse vette magához a babát.
Ada közben alaposan körülnézett az étteremben. Tetszett neki, amit látott. A helyiségben masszív, kissé ódivatú asztalok álltak, piros-fehér kockás abrosszal letakarva, hasonlóan régies és vaskos székek között. A virágvázák, a só- és borsszórók mind kézműves porcelánnak tűntek. Az ablakokon az abroszokkal harmonizáló, aprókockás függönyök lógtak. A falon kakukkos óra, és elszórtan pár ovális vagy négyszög alakú, faragott keretekben lévő családi fotók lógtak. Még a konyha felé vezető ajtó sem az a hagyományos éttermi konyhaajtó volt, hanem illett a berendezéshez.
Amikor a pincérnő kihozta az ételeket, az avíttnak látszó virágmintás porcelán tányér láttán Ada felnevetett.
– Már csak az alpakka evőeszközök hiányoznak, és a klasszikus nagymama-étkező minden kelléke együtt lesz.
– Á, az alpakka olyan ronda, elmenne a vendégek étvágya tőle – legyintett kacsintva Francine, szemmel láthatóan nem vette a szívére a tréfát. – Meg aztán lehet, hogy engedélyt sem kapnék rá – vont vállat az asszony. – Jó étvágyat! – mondta, majd felállt és magukra hagyta őket.
Egy darabig csendben eszegettek. Az konyha nagyon jó volt, igazi házias ételek szerepeltek az étlapon, és úgy tűnt, jól is készítik el őket.
Egy idő múlva Ada megszólalt.
– Voltaképpen miért is jöttünk ide? Arról volt szó, hogy tesztelitek a konkurenciát, nem? Francine nem igazán konkurencia a Hovatovábbnak. Ráadásul ismerősötök. Szóval miért vagyunk itt?
– Több okból – kezdte Simon. – Először is azért, hogy egy jót ebédeljünk. Franny maga állította össze az étlapot és a recepteket, sőt, leggyakrabban ő maga főz. Másodszor, hogy megismerd őt. Harmadszor pedig: innen nem messze kell találkoznom nemsokára valakivel.
– Kivel? – firtatta kíváncsian Ada. – Újabb régi ismerős, újabb képességekkel?
– Nem, ami azt illeti, egy új ismerős, és nincs is semmiféle paraképessége, viszont ő tervezte és kivitelezte azt az épületet, ahol te is jártál. Talán megtudhatunk tőle valami érdekeset.

Ha valakit érdekel, és nem szúrt még szemet, a címsor alatti menüsorba egy új elem került: Szereplők. A hivatkozott lapon - minő meglepetés - a szereplőkről látható kép, vagy legalábbis valami hasonló, mert ugyebár valamilyennek elképzeltem őket, aztán ahhoz próbáltam képet keresni. Nem teljesen sikerült, sőt... :D

Ennél sokkal érdekesebb hír, hogy Bells (Isabella Reed) volt oly drága (Kösziiiii, Bells!), és készített nekem egy trailert. A bejegyzésen kívül elérhető a bal oldalsávban kicsiben, illetve minden lap legalján. Kicsit bénán néz ki, hogy a zöld részbe került, majd megpróbálom rávenni a sablont, hogy még a drapp részre helyezze el, ha lesz kedvem html-kódokkal mókolni. :)
A videó:

Ezen kívül tájékoztatom az esetleges érdeklődőket, hogy a Derengő jövő egyben letölthető itt. Valamikor kiteszem majd az oldalsávba is, ha lesz kedvem. :) Annyiban érdekes a dolog, hogy nem csak blogfrissítéskor töltök fel új verziót, hanem szinte mindig, amikor írok hozzá (ez az én biztonsági mentésem :D), tehát elképzelhető, hogy hosszabb a történet, mint a blogon publikált verzió, viszont nem is garantált, hogy nem írom át a meglévő részt frissítésig. :D

Neeem, nem a mátrix. Újratöltögettem a kijavított részeket. Meg kell mondanom, gyakorlatilag csak egy nagyjábóli Ada személyleírással gazdagodott az első fejezet első részlete. Meg ugyanebben a részben kihagytam valamit, amit ugyan én régesrég tudtam, de most rájöttem, hogy elfelejtettem a kedves olvasó tudomására hozni. :D Ezeken kívül apróbb változtatások történtek, pici stilisztikai szépítések, meg egy olyan rész, ahol hozzáírtam két mondatot, hogy valami ne legyen félreérthető. Ezeket a javításokat nem is jelöltem más színnel, mert annyira nem lényegesek.
Istibizi próbáltam másképp elképzelni az elejét, de nem ment. Én így tudom megírni, ez van. :S

Kérdés:
Adáról, Alexről, Robinról, Doyle-ról és nagyjából Simonról találtam fotót. Mármint valami hasonlókat, mint ahogy elképzelem őket. Simonról a legkevésbé sikerült, mert nem szőkés a fotón a haj, de az arcforma nagyjából stimmt. Szóval az érdekelne, hogy a képek érdekelnének-e valakit? :)

Hejj, de lelombozódtam! Pedig voltaképpen nem kellett volna... Vagy legalábbis nem ennyire.
Benina a fészbúkon tett egy (szerintem :)) felelőtlen ajánlatot, hogy ha valaki kíváncsi a véleményére, akkor küldje el a kéziratát pár napon belül emilben, és ő megmondja a frankót. Illetve a véleményét.
El is küldtem neki a történetet, nagyjából egy oldallal hosszabb verziót, mint ami itt olvasható. Írtam hozzá kísérőszöveget is:

(...) Élve a fészbúkon ajánlott lehetőséggel, elküldeném a blogos történetem eddig meglévő, elég kezdetleges részét. Tudom, hogy nem egy nagy szám, és a saját stílusomat is csak mostanában vélem felfedezni benne, de érdekelne, hogy te mit gondolsz róla. :) Nem dédelgetek kiadatási terveket vele, tisztában vagyok vele, hogy ez még igen karcsú, csak a saját szórakoztatásomra írogatom, ha néha megszáll az ihlet. :) Azért van E/3 személyben, mert szerintem sokkal nehezebb írni, mint E/1-ben, és kell a kihívás! :D Viszont azon gondolkodom, hogy így viszont lehetne írkálni az ellenség dolgairól is, hátha érdekesebb lenne... Na mindegy, a lényeg, hogy szeretném tudni, te mit szólsz hozzá... (...)

Az alábbi választ kaptam (:S):

(...) Eljutottam a te művedhez is, és nagyon vegyes érzelmekkel zártam be a dokumentumot.

Az első, ami feltűnt, hogy mesélsz. Mintha mesét mesélnél, ami nem is lenne baj, de úgy meséled, hogy nem érezhetem benne a történetben magam. Bele a közepébe, semmi felvezető, hogy megteremtsd a hangulatot, ezzel kényszeríted az olvasódat, hogy fogadja el a világodat és kész, nincs apelláta. Ahogy haladtam előre, nem tudtam eldönteni, hogy kedvelem vagy sem a főszereplő lányt. Túl sok információ jutott a birtokomba az első néhány oldalon, miközben alig történt valami.

Emiatt többször is neki kellett rugaszkodnom, míg végül feladtam. A szereplőidet nem látni, hogy néznek ki, nem jellemzed őket, pedig a legtöbb olvasó szereti, ha az író fantáziájára támaszkodhat. Ők azt akarják olvasni, amit te elképzelsz. :)))

Ez volt a feketeleves. Most jön a jobbik rész. Magával az írásoddal nincs baj. Szerintem jól írsz, tehetséged mindenképpen van hozzá, amennyire én ezt meg tudom állapítani. :))) Sok benne a párbeszéd, amit skoszor díjaznak a fiatalok. :)
Úgy hiszem, olyan út elején jársz, amit érdemes végigvinned. Nekem mindig azt javasolták anno, hogy írjak meg valamit, tegyem félre minimum 3 hónapra, aztán olvassam újra. Így megláthatod azokat a hibáidat, amiket az lát, aki először olvassa az írásodat. Elárulom, sosem volt türelmem a 3 hónaphoz. :)

Megtiszteltél a bizalmaddal, remélem, nem bántad meg. Nem kritizálni akartalak, csak elmondtam a véleményem, és remélem, tudtam vele segíteni. :)) (...)

Ami kétségtelen tény, hogy a szereplőkről egyáltalán nem volt leírás. Sokszor gondoltam rá, hogy rászánom magam, és valahogy beleszövöm, hogy is néznek ki, de valahogy sosem volt hozzá kedvem/lendületem/ötletem. Ennek a pótlása már régóta érett. :)
Viszont. Tényleg unalmas az eleje? Kényszerítem az olvasót? :S Sajnálom. Bocsánatot kérek minden olvasótól.
Nagyon letörtem emiatt, hiába írt jó dolgokat is... :S
Bár Benina nem feltétlenül szaktekintély, de azért mégiscsak több regényt írt, mint én. :) Így aztán úgy döntöttem, hogy megpróbálom átírni a történetet, az elejét úgyis több, mint három hónapja olvastam. Neki is kezdtem, és olvastam, olvastam, és nem találtam semmit, amin tudnék változtatni. Nyilván lehetne, szóval ez nem jelenti, hogy tökéletesnek tartom, de én nem vagyok rá képes. Én ennél jobban nem tudom megírni, szóval ha rossz, akkor rossz is marad.
Ettől persze még lesznek változtatások, mert a szereplőket tényleg nem bízhatom teljes mértékben az olvasók fantáziájára, de nagy átírásokra nem kell számítani. Ez van. :S

Úgy gondolom, hogy majd ha kész vagyok az átírogatással, egy bejegyzésben leírom, hogy mely részekben változtattam, és a változásokat valahogy jelölni fogom a szövegben is, hogy ha valakinek nincs kedve teljesen előröl olvasni, ne kelljen.

Felötlött még bennem egy szavazás lehetősége is. Ahogy azt már Beninának is írtam, ha már úgyis E/3-ban írom a történetet, nem lenne muszáj a fókusznak mindig Adán lennie. Esetleg ha van rá igény, az olvasók bepillantást nyerhetnének Dr. Felon dolgaiba, vagy esetleg Simon és Doyle körüli eseményekbe.
Szóval elképzelhető, hogy pár napon belül szavazásra bocsátom a kérdést... :)

Ez végképp egy nyúlfarknyi részletke, azért teszek fel csak ennyit, mert ezután új fejezet indul. Gondolkodok rajta, hogy átszálazom a blogot, és átírogatom a bejegyzések címeit, hogy kiderüljön belőle, hogy melyik fejezeteknél tartunk. Na nem mintha ez bírna bármiféle gyakorlati jelentőséggel... :D

Ada megadóan sóhajtva kényelmesen elhelyezkedett törökülésben a hatalmas ülőpárnán, lehunyta a szemét, és koncentrálni próbált. Nehezen ment neki, hiszen lehunyt szemmel is látta Simon fénylő alakját; világosabb volt, mint bárki más felnőtt, akit valaha látott. Az auralátók szerint a fehér szín betegséget, problémát jelent, de a léleklátásban a tisztaságot, jóindulatot jelzi. Természetesen nem teljesen volt fehér, csak foltokban, keverve a nyugodt zölddel, az élénk, energikus pirossal, a mustársárga elszántsággal, és persze további, kisebb kiterjedésű színekkel. De általánosságban ehhez hasonlóan világos lelket csak gyerekeknél látott.
Mire idáig jutott az eszmefuttatásban, rájött, hogy ez így nem lesz jó, és megpróbálta kiüríteni az agyát. Halkan, szinte suttogva megkérte Simont, hogy helyezkedjen inkább a háta mögé, hogy ne terelje el a figyelmét, és megpróbált újra a jövőre koncentrálni. Úgy gondolta, ha netán sikerülne összehozni egy víziót, hasznos lenne, ha leendő munkájáról tudna meg többet. Elsősorban azt, hogy felveszik-e egyáltalán. Mikor úgy érezte, hogy nagyjából összeállt a fejében, hogy milyen témára kíváncsi, halkan újra megszólalt.
– A levendulát.
Hallotta, ahogy Simon letekerte a kupakot az üvegről, és pár pillanat múlva megérezte a levendula illatát.
Alig akarta elhinni, ahogy magába szippantotta a látomás.
Felon egy folyosón fogja vezetni, míg egy kétszárnyú, számkódos ajtóhoz érnek.
– Dlága Ada, itt fannak a páciensei – fogja mondani Felon, miközben bepötyög egy ötjegyű kódot, majd belöki az ajtó egyik szárnyát. – Mi egymás közt úgy emlegetjük őket, hogy pálducok, majd meglátja, miélt. Szelintem éldekesnek fogja találni a munkát, és sokat is tanulhat belőle.
Az ajtó mögötti hosszú helyiségben ráccsal elválasztott és lezárt, ránézésre legfeljebb nyolc-tíz négyzetméteres cellák sorakoznak, egyik-másik üres lesz, de a legtöbbjüken emberek üldögélnek vagy fekszenek az egyszemélyes ágyakon. Nos, lehet, hogy nem emberek, hisz konkrét vonásokat Ada nem lát, de mindenképpen emberszabásúak, és lelkük színe még Simonénál is világosabb, dacára a kétségbeesést és reménytelenséget sugalló sötétkék körvonalaknak. Az ágyak felváltva helyezkednek el a cellák jobb és bal oldalán, az így egymás mellé kerülő ágyak lakói a rácsokon átnyúlva fogják, simogatják, vigasztalják egymást. Ada továbbhaladva észreveszi majd, hogy némelyik cellában nem emberszabású a lakó, hanem valamiféle állat, Felon szerint ugyebár párducok.
Ada elborzadva fog Felon felé fordulni.
– Te jó ég! Kik ezek?
– Úristen! – kiáltott fel Ada. – Mi a fene van abban az intézetben?
– Mit láttál? – huppant le vele szembe Simon, és a lány kezeiért nyúlt.
– Felon el fog vezetni azokhoz a… lényekhez, akik miatt szüksége van a munkámra. De én zoológus vagyok, és ott embereket tartanak fogva! Kis cellákban, mint egy börtönben. Genya párducoknak hívta őket, de csak pár volt állat formájú. A többiek emberek, vagy legalábbis emberszabásúak. De nem úgy, mint a majmok, mert még véletlenül sem lehet egy majom és egy ember körvonalát összetéveszteni! Azok ott emberek. Mégpedig nagyon jó, tiszta emberek. Ártatlanok, jóindulatúak, mint a kisgyerekek, de félnek és csüggednek ott. És ami még furcsább, hogy az állatok… lelkét nem szoktam látni, az ugyanolyan színtelen nekem, mint a tárgyak, de ezek a párducok ugyanolyan színesek voltak, mint az emberek. Mármint az ottani emberek… – Egy pillanatra elhallgatott. – Fogadjunk, hogy egy árva szót sem értesz a hablatyomból.
– Azért igyekszem felfogni. De tényleg sok mindent nem értek. Mi ez a tárgyakkal, állatokkal, meg színes emberekkel?
– Amikor lehunyom a szemem, és a lelkeket nézem, akkor semmi mást nem látok, csak az embereket. Nincs háttér. Ha látomásom van, akkor látom a környezetet, a tárgyakat, de… valahogy olyan, mintha mondjuk valaki grafitceruzával rajzolta volna meg a hátteret. Az állatok ugyanúgy színtelenek, mint a tárgyak. Az emberek színesek, és anyám leírásából tudom, hogy nagyjából mit jelentenek az egyes színek, sőt, pár esetben a formáknak is lehet jelentősége. Minden embernek egyedi az alap színtérképe, amiről bárkit felismerek, akit egyszer láttam, legalábbis annyira, mint ha egy ismerős arcot látok. Az állandó színeken kicsit változtathat az illető pillanatnyi állapota, erős érzelmek, betegségek befolyásolhatják az illető lélekképét is. – Ada egy kis szünetet tartott, elgondolkodott, mielőtt folytatta. – Ezek az emberek nagyon hasonlítottak egymásra, nem tudtam volna megkülönböztetni egymástól őket, és a párduc-formájúak is teljesen ugyanolyanok voltak. Vagy legalábbis nagyon hasonlóak. Talán úgy tudnám érzékeltetni, mintha látsz két kínai arcot. Ha van időd megfigyelni, természetesen észreveszed a különbségeket, és megismered őket, de első látásra túlságosan hasonlónak tűnnek. Ugye érted?
– Igen, persze. Azt hiszem, mindent értek. Esetleg el tudnád mondani, hogy merre vannak ezek a cellák? Vagy bármi fontos konkrétumot?
– Azt hiszem, nem. Csak annyit, hogy számzáras az ajtó, és kétszárnyú. És egy folyosón jutunk oda. Ablaktalan, fehér, vagy legalábbis világos falú, járólappal burkolt folyosó, semmi jellegzetesség.
– Az ajtó kódját nem láttad?
– Sajnos nem. De ha személyesen ott leszek, biztos meg fogják mondani, hiszen ott fogom végezni a munkám.
– No igen. Egy dolog legalább biztossá vált: ott fogsz dolgozni – jelentette ki Simon.
– Bár tudnám, hogy ez jó hír, vagy rossz – sóhajtott letargikusan a lány.
– Hát… – mosolyodott el a fiú. – Most már tudod, hogyan lehet előidézni egy látomást. Nincs más dolgod, mint megnézni.

********

Végül mégsem nézték meg. Inkább az irodába érkező Doyle-lal vitatták meg az új információkat. Neki sem volt konkrét elképzelése, hogy kik és mik lehetnek azok a „párducok”. Ez persze nem akadályozta meg őket, hogy különféle fantáziadús elméletekkel álljanak elő, önmaguk és egymás szórakoztatására. Doyle úgy tippelte, hogy talán valami eddig felfedezetlen, értelmes faj, akik mondjuk telepatikus úton kommunikálnak egymással. Simon arra voksolt, hogy egy földönkívüli civilizáció bolygónkra látogató képviselői, míg Ada ötlete az volt, hogy egy genetikai kísérlet során létrejött fajról van szó. Végül igen komoly fogadásokat kötöttek: a tét egy hatalmas tábla csoki volt, illetve kettő, ugyanis abban maradtak, hogy az lesz a nyertes, akinek a tippje legközelebb áll a valósághoz, és a két vesztes fejenként perkálja az illetőnek a csokikat. Ada élt a gyanúperrel, hogy ha egyszer meg is tudják az igazságot, nehéz lesz megállapítani, hogy ki nyerte a fogadást, de egyelőre inkább nem foglalkozott ezzel a csekélységgel.
E nélkül is akadt aggódnivalója szép számmal.

Tudom, nagyon rég volt itt friss, de majd igyekszem kicsit belelendülni ismét... :)

Ada az ágyában fekve az elmúlt napjáról töprengett. Aggasztotta, hogy arra készül, elvállalja a munkát a TFK-nál, ugyanakkor bízott benne, hogy nem esik semmi baja – és a családtagjainak, barátainak sem –, leginkább a két férfi miatt, akikhez anyja elvezérelte. Korábbi szorongásainak csak halvány árnyéka maradt meg benne, mióta tudta, hogy milyen segítői vannak.
Kiderült, hogy őket aztán egyáltalán nem kell félteni. Doyle elmesélte, hogy Klara halála után ő tört be az elmegyógyintézetbe, átnézte a nő kórlapját, hogy nem került-e bele bármiféle árulkodó jel Klara képességeiről, illetve átnézte a személyes holmiját, és megszerezte belőle a neki szánt üzeneteket. Ugyanis nem Ada volt az egyetlen, akinek útravalóul naplót írt, Doyle-lal is megosztott sok mindent, többek között a rá, Adára vonatkozó látomásait.
– A nyertes lottószámokat sajnos nem írta le – tréfálkozott az idősebb férfi, de a naplót nem mutatta meg, még csak nem is mesélt arról, mi minden állt benne.
Ada megtudta azt is, hogy a két férfi, persze főképp Simon már jó ideje próbáltak Simon és „barátai” segítségével lehallgató készülékeket bejuttatni a kutatóintézetbe, több-kevesebb sikerrel. Most mindhárman abban reménykedtek, hogy a lány ebben is segítségükre lehet.
Mikor a fényképekre gondolt, Ada akaratlanul is a sötét mennyezetre mosolygott. Valóban nagyon hasonlított az édesanyjára, és a két férfinek igaza volt abban is, hogy a szája és az álla volt más. Klarának kicsit szögletesebb volt az álla, és kicsit kevésbé teltek az ajkai, de távolról össze lehetett volna őket téveszteni, már csak azért is, mert egészen sötét, csaknem fekete hajukat is hasonló módon feltűzve hordták. Arra a kérdésre azonban, hogy ki lehetett az édesapja, sajnos Doyle sem tudott válaszolni.
A természetfeletti csoportok toborzóját, Mathildát is felhívták, de Doyle nem akart vele telefonon információkat megosztani, inkább megbeszéltek egy találkozót a hét végére, amikor a nő a környéken jár.
Adának külön töprengenivalót adott a kérdés, amit Simon vetett fel.
– Próbáltál már szándékosan a jövőbe nézni? – kérdezte a férfi összeráncolt homlokkal. – Nagy hasznunkra lenne, ha sikerülne előre megtudnunk, mire számíthatunk.
– Úgy érted, hogy kényszerítsem, hogy látomásom legyen? Eddig eszembe sem jutott, és anyám sem említett soha ilyesmit.
– Egy pár próbálkozást szerintem megérne az ügy, próbálj meg koncentrálni a jövőre, vagy esetleg bizonyos kérdésekre.
– Megpróbálhatom valamikor – vonta meg a vállát kételkedve a lány, és a továbbiakban nem is firtatták a témát.
Adának kedve támadt kipattanni az ágyból, hogy elvégezze a relaxáló gyakorlatokat, és utána megpróbáljon a jövőbe kukkantani, de fáradt is volt, meg érzése szerint túl izgatott is ahhoz, hogy ellazuljon. Inkább az előtte álló feladatra gondolt: másnap felhívja a TFK-t, hogy elvállalja a munkát. Kicsit félt, de bízott benne, hogy nem esik bántódása, és félelménél sokkal nagyobb volt kíváncsisága, hogy mit tudhat meg, ha legálisan bejut az intézetbe. Bár őszintén szólva attól is tartott, amit megtudhat.
– Simon mondja: aludj már! Ne agyalj annyit! – motyogta maga elé félhangosan, elmosolyodott, majd kisvártatva csakugyan elaludt.

Másnap tettre készen serkent ki az ágyból.
Először is felhívta a Felon titkárnőjétől kapott telefonszámot, és a vonal végén talált blazírt hangú nővel közölte, hogy elfogadja a felkínált állást, amennyiben még mindig igényt tartanak rá. Az illető csak annyit mondott, hogy hamarosan vissza fogják hívni.
Ezután nekiveselkedett a szokásos relaxáló gyakorlatainak, majd miután úgy vélte, megfelelő szellemi állapotba jutott, elkezdett a jövőre koncentrálni. Először úgy általánosságban a jövőre, és arra, hogy mennyire szeretne látomást kapni. Nem történt semmi. Ezért próbálta leszűkíteni a kört, és a kutatóintézetben elvállalt munkájára koncentrált. Változatlanul nem történt semmi. A kudarc eléggé kizökkentette, úgyhogy inkább fel is adta a kísérletezgetést. Kicsit pakolászott otthon, aztán hirtelen elhatározástól vezérelve beült a kocsijába, hogy elinduljon a Hovatovább panzió felé.
Kicsit ugyan voltak fenntartásai, hogy valóban jó ötlet-e a Shieldek nyakába szakadni előzetes bejelentés nélkül, de mikor odaérve Doyle észrevette őt a recepcióspult mögül, minden kétsége eloszlott. A "barátságos fogadtatás" kifejezés eufemizmus lett volna.
Ada azon is csodálkozott, hogy mikor az apja előrángatta Simont, ő is azonnal átcserélte az arcán a morcos kifejezést örömtelire. Valahogy úgy érezte, hogy a fiatalabbik férfi nem igazán lelkesedik a társaságáért, de szerencsére kellemesen csalódott.
Nem kérdezték, mi szél hozta, így ő sem nagyon feszegette a témát. Önmagának sem fogalmazta még meg teljesen, de valahogy a két férfi kapocsként fűzte édesanyjához, hiszen régóta ismerték. Hiába ismerte őt a nevelőanyja is, mégsem fűzték olyan szoros szálak össze a két nőt, hisz barátságuk nyilván nem mélyülhetett el annyira azalatt a szűk kilenc hónap alatt, mint a Shield családdal évek alatt.
– Felhívtam doktor Genya intézetét – újságolta Ada –, és jeleztem, hogy elfogadnám az állást, de csak annyit mondtak, hogy majd visszahívnak. Egyelőre nem hívtak.
– Ennyire sietnél bedugni a fejedet az oroszlán szájába? – kérdezte kétkedve Simon, de látszott a szeme csillogásán, hogy csak ugratja a lányt, így ő figyelmen kívül is hagyta a kérdést.
– Próbáltam szándékosan látomást előidézni, de nem történt semmi – mesélt inkább más témáról.
– Lehet, hogy rosszul kezdtél hozzá, mert nem általánosságban a jövőbe kéne próbálnod nézni, hanem egy konkrét témában – okoskodott Simon.
– Igazán örülök, hogy ekkora professzor vagy a témában – fintorgott a lány –, de képzeld, ez nekem is eszembe jutott.
– Ugye te is levendulaillatot érzel a vízióid előtt, mint anyád? – kérdezett közbe Doyle.
– Igen.
– Mi lenne, ha mikor próbálsz a jövőbe látni, levendulát szagolgatnál? Nem lehet, hogy az előidézné?
– Fogalmam sincs – vont vállat Ada. – De egy próbát mindenképpen megér, főleg, hogy jobb ötletem úgysincs. Legközelebb kipróbálom.
– Próbáld ki most! – lelkesedett Simon. Ada elnevette magát.
– Most? Semmi kedvem most bamba arccal meditálgatni, hogy aztán levendulát szagolgassak, hátha történik valami.
– Van valami más dolgod?
– Nem, nincs.
– Nekem sincs, micsoda véletlen egybeesés! – kajánkodott a fiú. – No, Simon mondja: indíts apa irodájába gyakorolni! Persze mehetünk az én kuckómba is… – kacsintott, majd hihetetlenül sebesen vonogatta a szemöldökeit, de aztán elnevette magát – …de az iroda közelebb van.
– Ha ennyire ragaszkodsz hozzá… – sóhajtott a lány. – De aztán ne légy nagyon letörve, ha nem sikerül. – Ezzel voltaképpen önmagát próbálta megóvni, felvértezni magát a kudarc okozta elkeseredés ellen.
Doyle kijelentette, hogy bár roppant kíváncsi az eredményre, nem akarja a száját tátani fölöslegesen, inkább marad, és lefoglalja magát egy kis papírmunkával.
Míg az iroda felé ballagtak, egy szó sem hangzott el közöttük. Az irodában Ada körülnézett, hogy hol is tudna kényelmesen elhelyezkedni. Otthon többnyire a szőnyegre dobott takarón üldögélt, így a szőnyeg itt is kézenfekvő megoldásnak tűnt. Mikor ezt megemlítette a fiúnak, az sarkon fordult, és eltűnt, valamit motyogott az orra alatt, amiből a lány csak annyit értett, hogy „amúgy is” és hogy „raktár”. Még alkalma sem volt elcsodálkozni a férfi viselkedésén, már vissza is tért, és egy hatalmas párnát hozott, amit ledobott a félretolt alacsony dohányzóasztalka helyére. Ada törökülésben kényelembe helyezkedett rajta, Simon pedig vele szemben a kanapéra telepedett.
Ada egy darabig az ölébe ejtett kezeit bámulta, majd bizonytalankodva a férfira nézett.
– Téged nem aggaszt a felelősség? – bökte ki végül.
– Felelősség? Úgy érted, hogy mi lesz akkor, ha Genyát nem sikerül kiiktatnunk? Néhány embernek biztosan könnyebb lenne az élete nélküle.
– Nem, igazából nem erre gondoltam, de köszi, hogy ezt is eszembe juttattad. Valójában én a képességeinkre értettem. Végül is te rá tudod kényszeríteni az akaratodat bárkire, ez irtózatos felelősség! Hogy bírod ezt feldolgozni? Nekem már a sajátommal szemben is aggályaim vannak, pedig a nyomodba sem érek. Már ami mások életének a befolyásolását illeti.
– Hidd el, valóban baromi nehéz – sóhajtotta Simon. – Próbálom felelősségteljesen csinálni, semmi olyan dologban nem dönteni más helyett, aminek hosszú távú következményei lehetnek. Mégiscsak befolyásolom a szabad akaratot. Igazad van, ez rettenetesen nagy felelősség. Kicsit irigyellek is, te legalább nem szólsz bele mások életébe.
– Erre azért ne fogadjál! Volt már rá példa, bár szerencsére ez egy pozitív példa. Azt hiszem. Remélem.
– Mesélj!
– Nem mondtad, hogy Simon mondja, de sebaj – nevette el magát egy pillanatra a lány, majd újra elkomorult. – Még a főiskolán volt a barátnőm barátjáról egy vízióm, megtudtam, hogy megkap egy állást. Elmeséltem Alexnek, a barátnőmnek, aztán mivel a srác nem hozta szóba, Alex rákérdezett a dologra. Kiderült, hogy a fiú nem is jelentkezett, mivel úgy gondolta, hogy úgysem vennék fel. De én láttam, hogy fel fogják venni, amit persze nem mondhattam el neki. Alexnek kellett valahogy meggyőznie, hogy azért mégiscsak pályázza meg az állást. Természetesen meg is kapta. De ha nekem nincs az a látomásom, vagy csak nem mesélem el Alexnek, egész máshogy alakulhatott volna a fiú élete. Én csak egy kis szeletkét látok a jövőjéből, és lehet, hogy ezzel egy önbeteljesítő jóslatot indítok el. De ki tudja, hogy annak milyen következményei lehetnek? Nem tudhatom, hogy ha ottmarad velünk Magyarországon, nem üti-e el következő héten egy villamos. Vagy nem esik-e el egy sokkal jobb lehetőségtől. Nem látom az összes lehetséges következményt, hogyan vegyem a bátorságot, hogy bárkinek is megváltoztassam az életét?
– Értem a problémádat, azt hiszem, jobban, mint bárki más. Ebbe bele sem gondoltam, hogy te is mennyire meg tudod változtatni egy ember sorsát. De hinned kell benne, hogy nem véletlenül kapod ezeket a látomásokat, mindnek oka van. Bíznunk kell a sorsban, vagy ha hívő vagy, valamilyen felsőbb hatalomban, hogy jó felé irányítja a mi és a mások életét.
– Hogy is bízhatnék – fakadt ki Ada –, mikor arra érdemtelenek is részesülhetnek bármilyen paraképességben. Ki tudja, hogy Felonnak milyen képessége van? Gondolod, hogy ő is ilyen felelősségteljesen gondolkodik, mint te? Mert én kizártnak tartom.
– Azt sajnos én is.
– Akkor? Miben higgyek? Miben bízzak?
– Nem tudom, Ada. Én csak megpróbálok játszani azokkal a lapokkal, amit leosztottak nekem. Változtatni nem tudok rajta, hát megpróbálom kihozni belőle a maximumot. Próbálok megtenni minden tőlem telhetőt, és reménykedem, hogy ez elég lesz. Sajnos, többet nem tehetek, ahogy te sem.
– Igazad van. Sajnálom. Ne haragudj, hogy letámadtalak a kétségeimmel, de mindenki, aki tud a dolgaimról, barátok, családtagok, mindenki csak örül, és a nagyszerű lehetőséget látja. Pedig egyáltalán nem is biztos, hogy olyan nagyszerű az a lehetőség. Te vagy az egyetlen, akivel erről beszélni tudok, az egyetlen, aki meg is érti. De tényleg nem várhatok tőled választ mindenre.
– Így van, te viszont sok mindenre megtudhatod a választ, ha szépen, ügyesen megpróbálsz belekukkantani a jövőbe – hunyorított a lányra kedvesen.
– Iiiiigen, persze – törődött bele sorsába. Aztán eszébe jutott valami. – De honnan szedjünk levendulát? Szinte mindig van a farzsebemben egy kötegnyi a molyok ellen, de ma valahogy elfelejtettem – ironizált.
– Remélem, ez is megteszi – mutatott fel Simon egy kis üvegcsét, ami a felirata szerint levendula illóolajat tartalmazott. – Elég a kibúvókból, Simon mondja: koncentrálj a jövőre!