Sikerekben és örömökben gazdag, boldog új évet kívánok mindenkinek! :)

Mellesleg itt hozom a következő, tényleg nyúlfarknyi részletet, ami a harmadik fejezet folytatása.
Nem bánnám, ha az erre járók kommenteznének kicsit... :D


Egy szobában fog állni Felonnal, melyről tudta, hogy egy kis lakás nappalija, ahol már hetek óta lakik.
- Dlága Ada – mondja mézesmázos hangon az alacsony férfi –, lassan lászánhatná magát, hogy szépen, okosan aláílja a szelződést, és a titoktaltási nyilatkozatot. Fagy szeletné megint az öccse – itt kezeivel macskakörmöt mutatva jelzi majd, hogy tisztában van azzal, hogy nem vér szerinti testvére – tálsaságát élvezni itt az intézetben?Igaz is, nem időzött itt sokáig, elég hamal elengedtük. Szafa sem lehet.
- Minden alkalmazottat zsarolással, és a szerettei fenyegetésével vesznek rá, hogy itt dolgozzon? – kérdezi majd epésen Ada.
- Nem, kedfes, másokat kellőképpen motifál a fizetés – jegyzi meg szárazon a férfi. – Maga makacskodott, és kényszelített a dulvább módszelle.
- Miből gondolja, hogy mindig, mindenkinek egyet kell értenie magával, senki nem mondhat nemet, és az lesz, amit maga elképzelt? – háborog a lány.
- Hiszen látja, dlága, maga is itt fan, és azt teszi, amit én akalok! A fégeledmény mindenképpen ugyanaz, bálmilyen akadályt is göldít elém – húzza majd gonosz vigyorra a száját Felon. A lány kis híján felrobban a dühtől. – De mint mondottam – folytatja a férfi, mintha észre sem venné a lány fojtott tombolását –, nem muszáj ilyen dulván játszanunk. Csak magán áll, Ada. Fégezze szépen a zoológusi munkáját a pálducokkal…
- Párducok??? Hiszen ők nem is… - szakítja félbe a lány még jobban felháborodva, de Felon is közbevág majd, s hamar visszaveszi a szót.
- …és időnként fegyen lészt a fizsgálatokban, hagyja, hogy teszteljük a képességét, és nem lesz senkinek semmi bántódása. Ha jól fiselkedik, egy idő múlfa hazalátogathat, sőt, akál otthon is lakhat, és jálhat onnan munkába, mint bálki más. Ha mégsem taltaná be a szabályokat… hmm… biztosan akadna a családjában fagy a balátai között olyasfalaki, aki segítene meggyőzni, hogy fogadjon szót. Még ha el is költözne a családjáfal, nem vihet magáfal minden balátot, ismelőst, ugyebál.
Ismét az a mézesmázos hang, a visszataszító vigyor, amitől a lányt az agyvérzés kerülgeti. Mélyeket lélegezve próbálja lecsillapítani magát.
– Ezt nem teheti velem – dörmögi majd maga elé a lány.
– Dehogynem, kedfes Ada, dehogynem…
Ada a parkban, a padon ülve eszmélt. Kellett egy kis idő, míg helyre tette magában a dolgokat, a jelent és a jövőt, a valóságot és a látomást. Lázasan pörgött az agya. Mély sajnálatára fogalma sem volt róla, hogy mikor játszódott a látomása. Átvillant rajta, hogy milyen különös, eddig még csak olyan volt, hogy tudta az időpontot, de a helyet csak a környezetből ismerte fel, most viszont a helyszínről tudta, hogy hol van, pedig élőben még sosem látta. Talán éppen ezért, mert eddig felismerhette a helyszíneket, nem volt rá szükség, hogy ne a látomásból értesüljön róla. Ezúttal viszont meg kellett tudnia. Vajon honnan került ez az információ az agyába?
Miután eddig eljutott, félretette a problémát, hogy majd később boncolgassa tovább, abban a pillanatban azonban a többi információ fontosabbnak tűnt. Felon el fogja rabolni vagy raboltatni Jedet, ezzel kényszerítve őt, Adát arra, hogy munkába álljon nála. Kár, hogy nem tudja, mikor. Csak abban bízott, hogy Felon megvárja, hogy milyen választ ad az ajánlatra, és csak nemleges válasz esetén fordul a zsarolós módszerhez. Ebben az esetben biztosan van pár napja, hogy valamit kitaláljon, de ha Felon nem bízik a pozitív válaszban, akkor meglehet, hogy egyből a B tervvel kezd. De azt valószínűbbnek találta, hogy a férfi kivár a válaszig, hátha a lány elfogadja az állást, hiszen meg is említette a látomásban, hogy másokat eléggé motivál a felajánlott, nem csekély fizetés.
Ezután azon töprengett, hogy mi legyen a következő lépés? Kitől remélhet segítséget? A szülei nem képzett terrorelhárítók, ők sem tudnák jobban kezelni a helyzetet. Bár kétségtelen tény, hogy Felon a pszichopata megalomániájával bőven az anyja hatáskörébe tartozik, de kizárt, hogy el tudnák intézni, hogy a férfi bekerüljön az elmegyógyintézetbe.
Az sem megoldás, ha eltávolítják az öccsét a környékről, ugyanis abban biztos volt, hogy Felon számára a túsz szabadon felcserélhető, és ilyes célokra ugyanúgy megfelelne neki bármelyik nevelőszülője, vagy barátnője.
Kezdett elúrhodni rajta a kétségbeesés, mert bár természetesen szándékában állt elmesélni a szüleinek a legújabb látomást, de nem feltételezte, hogy hipp-hopp, előrukkolnak valami frappáns megoldással. A rendőrséghez nem fordulhatnak, hiszen mit mondanának? Egy látomás alapján úgy vélik, hogy el fogják rabolni Jedet? Vagy ha őt mondjuk rendőrök védik, akkor valaki mást? Mindezt azért, mert nem fogad el egy igen jól fizető állást? Képtelenség, hogy komolyan vegyék az ügyet. Akkor mégis kihez fordulhatna a bajban?
Aztán eszébe jutott valami.
Ada elment az otthonától távolabbi, ám jóval forgalmasabb postára, és nyitott egy postafiókot. Azután ellátogatott a Csütörtöki Krónika szerkesztőségébe, és feladott egy hirdetést. „Használt macskámat petróleumlámpára cserélném. Jelige: agyrém.”

Minden kedves blogírónak és blogolvasónak, valamint a közös halmazuknak kívánok békés, meghitt, szeretetteljes karácsonyi ünnepeket! :)

És itt következzék egy új részletke, nem valami hosszú, de igyekszem minél hamarabb hozni a folytatást... :)

Harmadik fejezet

Ada két hete volt otthon, a szülei házában, próbált visszailleszkedni a régi életébe, és próbált valahol elhelyezkedni a friss zoológus diplomájával. Ennek érdekében önéletrajzokat küldözgetett, néha állásinterjúkra járkált, de leginkább munkaközvetítő oldalakat böngészett az interneten. Rá kellett döbbennie, hogy eléggé korlátozottak a lehetőségei, sajnos nem kapkodtak két kézzel a zoológusok után. Többször is megfordult a fejében, hogy talán inkább mégis állatorvosnak kellett volna tanulnia, ugyanis anno ezen vacillált. De végül is úgy gondolta, hogy állatorvosként túl sok beteg, szenvedő állattal találkozna, és borzasztóan a lelkére venné, ha nem mindegyiken tudna segíteni. Így választotta inkább a némileg személytelenebb zoológiát. Az álláslehetőségek valahogy kimaradtak a számításból. Sose tartotta magát anyagiasnak.

Próbált lehetőség szerint nem a közelben találni munkát, mert tartott tőle, hogy ha sokáig szülei házában, vagy akár csak Hearth-ben marad, előbb-utóbb újra távozásra kényszerül, de úgy vélte, jobb, ha akkor költözik el újra, amikor ő úgy gondolja, nem pedig akkor, mikor már nincs más lehetőség.
Két hét keresgélés után értesítést kapott az egyik állásközvetítő cégtől arról, hogy egy neki való munkalehetőség kínálkozott, és bár a leírás szerint minden egyéb szempontból olyan munkahely volt, amilyenre vágyott, egyetlen szépséghibája volt a dolognak: a munkavégzés helye. Ugyanis Hearth-ben volt, amivel füstbe ment a város elhagyásának szép terve. De annyira csábító volt a lehetőség, hogy Ada úgy döntött, elmegy egy személyes beszélgetésre.
Fel is hívta a megadott számot, egy kedves, alt hangú hölggyel megbeszélt egy másnapi időpontot és a helyszínt.
Most, hogy triumvirátusuk újra együtt volt, a három lány próbált kicsit több időt együtt tölteni. Ugyan Ada és Alex a budapesti tanulmányaik ideje alatt többször is hazalátogatott, és persze napi rendszerességgel videotelefonáltak az interneten, de a személyes találkozás mégis jobb. Ugyanakkor Ada úgy érezte, hogy a családjával is van mit pótolnia, így velük is igyekezett minél többet együtt lenni. Aznap este is velük volt, a közös vacsora után sem széledt szét a család, hanem leültek a nappaliban beszélgetni. De Ada nem időzött soká, korán ágyba akart bújni.

********

Másnap a megadott címen egy hatalmas épületet talált, de semmiféle cégnév vagy egyéb jelzés nem szerepelt sehol. A recepción megadta a nevét, mire a portás szívélyesen elmagyarázta, hogy hol merre forduljon a továbbiakban.
Az iroda ajtaján kis táblácska díszelgett, a cserélhető feliratos típus minden dizájnt nélkülöző példánya, egy semmitmondó felirattal: Projektvezető. Ada határozottan kopogott, majd a felhangzó, kivehetetlen kiáltást szabad jelzésként értelmezve belépett.
Az irodát is ugyanabban a szellemben rendezték be, mint ami alapján az ajtótáblát választották, azaz mindennemű egyéniséget és ízlést nélkülözött. Közvetlenül a bejárati ajtó mellett a falra merőlegesen egy ronda barna íróasztal állt, mögötte egy ronda barna titkárnővel. Nem csak a haja, hanem a szeme, és a kosztümje is a sárbarna legunalmasabb árnyalatában pompázott.
Beljebb egy nagyobb íróasztal terpeszkedett az ajtóval szemben, nagyjából félúton a szemközti fal előtt, így elfért mögötte pár iratszekrény, és néhány háromlábú fehértábla, melyeken grafikonok, táblázatok, és olvashatatlan jegyzetek voltak. Ha a böhönc főnöki bőrfotelben ült is valaki, azt teljesen leköthette a fehértáblák macskakaparás-jellegű jegyzeteinek kisilabizálása, ugyanis a bejárati ajtó felől, ahol Ada állt, semmi nem látszott belőle, csak a forgószék háttámlája.
A titkárnő – mintegy gombnyomásra – nyájas mosolyt varázsolt az arcára, felpattant a székéből, és az asztalát megkerülve a lány elé sietett. Kezét nyújtva bemutatkozott, vagy legalábbis Ada ezt feltételezte, ugyanis egy árva szót sem értett az első fél „Üdvzlm” elhangzása után.
Ada, némi nevelési szándékkal, szépen, artikuláltan bemutatkozott. Ennek hallatán a főnöki bőrfotel életre kelt, és megfordult.
Az eddig láthatatlan férfi alacsony volt, arca meglehetősen szögletes, haja csaknem teljesen fehérősz, szakállnak csúfolható arcszőre leginkább rózsaszínnek tűnik. De legalább ő nem sárbarna ruhát hordott, hajszálcsíkos, rászabottnak látszó szürke öltönyt viselt. Ő is villámgyorsan varázsolta magára a szívélyes mosolyt. Felpattant, vagyis inkább lecsusszant a bőrfotelről, legalábbis Adának ez volt a benyomása, mint amikor egy gyerek mászik le egy olyan székről, ahonnan nem ér le a lába. Impressziója helyes lehetett, ugyanis a férfi álló helyzetben sem lett jelentősen magasabb. Fürgén megkerülte a böszme íróasztalt, és kezét nyújtva igyekezett Ada felé.
- Üdfözlöm, dlága! Mál alig váltam, hogy találkozzunk! A nevem Dr. Felon. Dr. Elfin Felon.
Ada első gondolata az volt, hogy milyen hülyén áll az emberkének a jamesbondos bemutatkozás. A második az, hogy: Elfin? Úgy mint kicsike, gonosz manó??? Már majdnem kitört belőle a nevetés, amikor kapcsolt. Eszébe jutott a leírás anyja naplójában. „Elvin Felon egy alacsony, kockaarcú, vörös hajú, szeplős férfi. Meglehetősen fura beszédhibája van, mintha egyszerre lenne pösze, és raccsolna is. Jelenleg a negyvenes évei körül járhat.” A lány bal szemöldöke felszaladt a homlokára, nyelt egy nagyot, mintha az eszébe villant információt próbálná megemészteni, de egyebekben igyekezett elleplezni, hogy mennyire megrémítette a felismerés. Ő maga is mosolyt erőltetett az arcára, és viszonozta a kézfogást.
- Szép napot kívánok, örülök, hogy megismerhetem – mondta ki az abszolút hazugságot. – A nevem Ada O’Jolly. A zoológus állás ügyében jöttem – tette hozzá, mert úgy vélte, jobb tisztázni, hogy nem holmi kísérleti alany kívánna lenni.
- Telmészetesen – készségeskedett a férfi, és intett a titkárnőnek, aki szó nélkül kerített egy széket a lánynak.
Miután helyet foglaltak, Ada legnagyobb megkönnyebbülésére Felon valóban kizárólag az állásinterjúra koncentrált, semmi mást nem hozott szóba. Azonban Adában felmerült egy kérdés.
- Egyáltalán miért van szükségük zoológusra? A TF kutatóintézet foglalkozik állatokkal? Mi természetfeletti lehet egy állatban? – húzta a száját félmosolyra.
- Ez egy olyan kéldés, amile csak akkor fálaszolhatok, ha mál nálunk dolgozik. Ugye megélti, hogy nem álulhatjuk el a titkokat senkinek, aki nem az alkalmazottunk. A munkaszelződés tetemes lésze a titoktaltási szabályoklól szól. Fiszont bizton állíthatom, hogy sehol máshol nem kelesne ennyit pályakezdőként. Ez talán kompenzálja a különleges igényeinket. – A férfi enyhén lenézően beszélt, és a lányban ez saját maga számára is meglepő ellenérzést keltett benne. Persze sosem szerette az olyan embereket, akik úgy hitték, a pénzükért mindent meg lehet kapni. Mindazonáltal azt nem tagadhatta, hogy a felkínált fizetés valamint az egyéb juttatások és kedvezmények igen vonzóak voltak, de azért annyira nem, hogy habozás nélkül fejest ugorjon az ismeretlenbe.
- Ugye nem most azonnal kell választ adnom? – kérdezte kedvesen mosolyogva. – Felteszem, hogy nem én vagyok az egyetlen jelentkező, így önöknek is van kiből válogatni, és én is szeretném először nyugodt körülmények között átgondolni.
- Telmészetesen nem itt helyben kell döntenie, de azélt ha szabadna kélnem, legyen szíves éltesíteni, ha nemleges választ ad, hiszen ebben az esetben falaki mást kell fálasztanunk. Önnek megsúgom, hogy ezidáig ön a legesélyesebb, a tanulmányi eledményei és a diplomamunkája alapján is, láadásul a többi jelentkező nem lendelkezik olyan tofábbi igen éldekes képességekkel, amelyek a TF intézet plofiljába fágnának.
Hóhó – gondolta Ada – most kibújt a szög a zsákból. Hiába az eddig tapasztalt kedvesség, azért nincs elfeledve a korábbi téma sem.
Hangosan azonban csak ennyit mondott:
- Hogyne, értem. Akkor a közeljövőben mindenképpen tájékoztatom önöket a döntésemről. – Közben felállt, hogy el tudjon búcsúzni. A szintén talpra – ám nem túl magasra – emelkedő férfinek nyújtotta a kezét. – Viszont látásra, Dr. Felon. Örülök, hogy megismertem. – Bár ez utóbbi továbbra sem volt igaz.
- Lészemlől a szelencse, dlága! Nem is hiszi, mennyile ölvendek – nyájaskodott Felon, miközben az ajtó felé kísérte a lányt.
Ada még röviden egyeztetett a titkárnővel, majd tőle is elköszönve távozott.

Az épületből kilépve egy nem túl távoli, ismerős park felé vette az irányt. Odaérve keresett egy szimpatikus, nem túl forgalmas helyen terpeszkedő padot, leült, és felhívta az anyját.
Beszámolt neki a nem várt fejleményekről, aggodalmairól, amivel persze a folyvást idegeskedő Beth-t meglehetősen felzaklatta. De azt meg kellett hagyni, hogy igyekezett tartani magát, és elő is állt a válsághelyzetben szokásos forgatókönyvvel.
- Nyugodj meg, kicsim, semmi gond nem lesz, gyere haza, aztán ha majd apád hazaért, együtt megbeszéljük a továbbiakat.
- Rendben, mami, igazad van. – Ám ekkor levendula illata csapta meg az orrát. Sebtiben körülnézett, az illat forrását keresve, de ő lett volna a legjobban meglepve, ha megtalálja. Tudta, mire számíthat. – Levendula – mondta ki fennhangon. – Anya, most le kell tennem, majd később visszahívlak.

Ez a rész sajnos eléggé száraz és unalmas, merthogy egy átvezető szakaszhoz érkeztünk, ami a korábban már említett időbeli ugrás miatt szükséges. Szóval sajnálattal jelentem, hogy ebben a részletben semminő izgalomra nem kell számítani, viszont szerintem hasznos elolvasni... :D

Második fejezet

Utóbb nem emlékezett rá, hogy miként jutott haza. Rémlett neki, hogy valamit hebegett, hogy kimentse magát, de végig az járt a fejében, hogy megnézze az édesanyja naplóját, és beszéljen adoptáló anyjával a váratlan fejleményről.
De hiába lapozta fel a könyvecskét, abban pontosan az állt, amire emlékezett. Ha Dr. Elvin Felonnal találkozik, meneküljön, ha tudomást szerez a lakhelyéről, költözzön.
Beth természetesen első körben bepánikolt. Fogalma sem volt róla, miért írhatta Klara, hogy a férfi veszélyes, de úgy vélte, hogy bizonyára nyomós oka volt rá. Ebben az esetben pedig a legjobb, ha hallgatnak rá. Fel-alá rohangászott, kezét tördelte, aggodalmaskodott, majd a fejleményeket megosztotta férjével is.
Kenneth O’Jolly hírhedten nyugodt férfi volt, kevés dolog volt képes kibillenteni a lelki egyensúlyából. Óraadó tanárként dolgozott az egyik helyi főiskolában is, és egy középiskolában is, történelmet tanított. Diákjai a középiskolában rendszerint próbára tették a kollégái türelmét, de Kenneth-en sosem látszott egy cseppnyi idegesség sem.
Ez most sem volt másképp, és férjének nyugalma elég hamar átragadt Beth-re is. Ezután már lehetett vele érdemben is beszélgetni.
– Hová költözzünk? Jednek és Adának új iskolát kell találni, nekünk új munkát, különben mit sem ér az egész – mondta a nő.
– És mi lenne, ha csak Adának keresnénk új iskolát, és csak ő költözne? – vetette fel Kenneth. – Az egyik volt kollégám állást vállalt Európában, megkérdezhetem, hogy van-e lehetőség arra, hogy Ada pár évig ott tanuljon tovább. Aztán ha lediplomázott, visszajöhetne, addigra már biztos el is felejtik őt.
Ada újra maga előtt látta a látomásában szereplő jelenetet, amint a reptéren búcsúzik a szüleitől. Így már kezdett értelmet nyerni a dolog.
– Így lesz – szólalt meg határozottan, mire szülei felé fordultak, és kíváncsi tekintettel néztek rá. – Látomásom volt Robinéknál, láttam, ahogy a repülőtéren elbúcsúztok tőlem, csak nem tudtam mire vélni, hisz nem készültem elutazni, nem is nagyon törődtem vele. De így már minden világos. Elutazom.
Az elkövetkező napok során Ada apja felvette a kapcsolatot a kollégájával, és kiderült, hogy elég egyszerűen megoldható az átiratkozás a Közép-Európai Egyetemre. A férfi elintézett egy kollégiumi szobát is a lánynak, pár napi e-mailezés után minden szükséges formaságot lerendeztek. Ada nagyon meglepődött, hogy milyen egyszerűen lezajlott az ügy.
Barátaitól elbúcsúzni korántsem volt ilyen egyszerű.
Utolsó estéjükön együtt beültek a szinte törzshelyüknek számító pizzériába, beszélgetni egy „utolsót”. Természetesen nem feltételezték, hogy nem fognak órákon át beszélgetni továbbra is, hála az internetnek, de az mégsem ugyanaz, ráadásul az időeltolódás sem könnyíti meg a dolgukat. Időnként valamelyikük elpityeredte magát, de igyekeztek nem szomorú hangulatban tölteni az időt
Ada a barátnőitől búcsúajándékként kapott egy fényképezőgépet, azzal a kikötéssel, hogy mindent fotózzon le, amit csak lát, hogy lélekben vele lehessenek.
– Csak mint a japán turisták, kattintgass folyamatosan, ha minden tízedik kép sikerül csak jól, már megérte – nevetett Robin, miután átadták a gépet.
Amíg csak lehetett, húzták az időt, de végül az utolsó ölelések és jókívánságok után Ada kénytelen volt hazaindulni, mert másnap délelőtt indult a gépe, és a reggelt szerette volna ébren, családja körében tölteni.
A reptérre már csak ők kísérték ki, pontosan úgy, mint ahogy azt Ada a látomásában előre látta.

********

A megérkezését követő hetek eléggé eseménydúsak voltak, és Ada borzasztóan elveszettnek érezte volna magát, ha nincs Annabelle, a szobatársnője, aki lelkileg, és gyakorlatilag is nagyon sokat támogatta. Segített kiismerni magát a kollégiumban, a főiskolán, illetve eltájékozódni Budapesten. Ez utóbbi Adának eléggé szokatlan volt, hiszen odahaza viszonylag kis városban lakott.
Minden nap késő este leült a számítógépe elé, hogy beszélhessen a szüleivel illetve a barátaival, akik a hat órás eltolódás miatt nagyjából akkor értek haza a munkából vagy az iskolából, ez kissé enyhítette benne az elveszettség érzését.
A rendszeres esti távolsági beszélgetések hétvégenként kimaradtak, ugyanis Annabelle mindig elrángatta Adát, hogy tartson vele és barátaival az úgynevezett „züllős estékre”. Bár Ada nem volt valami nagy szeszbarát, de azért jól esett egy kis lazítás, és kikapcsolódás a társaságban.
Igyekeztek összetartani, hiszen egy olyan városban élni, ahol kevesen értik meg a nyelvüket, elég nehéz. Szerencsére Anna baráti körében akadt pár magyar anyanyelvű fiú és lány, akik tökéletesen beszéltek angolul is, sőt, az egyikük még eljárt Annabelle-nek tanítani a nyelvet, és szívesen a szárnyai alá vette Adát is.

Nagyjából egy hónapja lehetett Budapesten, mikor egy este lelkendezve mesélte Alexnek, hogy mit hallott a szobatársa barátjától, Craigtől.
– Annabelle pasija alkalmazott fizikát tanul, bármi is legyen az, és ő mesélte, hogy az időfizika kutatásának fellegvára gyakorlatilag itt van Budapesten. Ő is főleg ezért jött ide tanulni, mert hallotta valakitől, hogy itt építettek egy nullponti-izémifenét, a műszaki egyetemen. Csak gondoltam, elmesélem, mert pont olyan lelkesen tud mesélni azokról a dolgokról, amit rajta kívül senki nem ért a környéken, mint te.
– Komolyan? Egy nullponti-energia generátor? – csapott le Alex azonnal az őt érdeklő részletre.
– Aha, azt hiszem, ilyesmit emlegetett – vonta meg a vállát Ada, majd hogy jobban látsszon a webkamerán, látványosan széttárta a karjait.
– És mondd, Annabelle pasijával nem tudnék beszélgetni kicsit? Szívesen feltennék neki pár szakmai kérdést – vigyorodott el Alex.
– Nem tudom, szerintem biztosan. Bár ilyen későn ritkán van már itt, de majd szólok nekik.
– Köszi!
Két nap múlva került sor a beszélgetésre, Alex és Craig csaknem egy órán keresztül beszélgettek, olyan dolgokról, amiből Ada és Annabelle nagyjából annyit értettek, mintha egy óhéber nyelvű dialógust hallgattak volna. Inkább félrehúzódtak, hogy ne zavarják a szakmai fecsejt, és egyéb témákról beszélgettek, de Ada látta, hogy Anna időnként egyre nyugtalanabbul Craig felé pillant.
Miután a két fizikus tanonc befejezte a csevejt, Craig mindössze ennyit jegyzett meg:
– Okos lány.

Adának fogalma sem volt, hogy hogyan intézte el, de újabb egy héten belül Alex is megérkezett Budapestre.
– Szia! De hiányoztál! – köszöntötte Ada a barátnőjét a reptéren. – Mit műveltél a hajaddal, te jó ég! – tette hozzá felháborodottan, barátnője haja ugyanis a megszokott sötétbarna hosszú haj helyett féloldalasan levágott, alul feketére fentebb pirosra festett frizurával érkezett.
– Az unokatesóm, tudod, Samantha ment valami fodrászversenyre, vagy bemutatóra, vagy mi a szöszre, és engem kért fel modellnek. De nekem tényleg tetszik, úgyhogy marad ilyen – nevetett Alex fejét megrázva, hogy a szóban forgó hajzat repkedjen körülötte. – Egyébként meg szia, te is nagyon hiányoztál nekem!
A két lány nagyon örült egymásnak, örömüket csak az a gondolat árnyékolta be, hogy így viszont szegény Robin maradt egyedül a trióból. Bár Budapesten nem ugyanoda jártak egyetemre, mint ahogy korábban, viszont sikerült elérniük, hogy átköltözhessenek egy háromszemélyes kollégiumi szobába, ugyanis Ada nem szívesen hagyta volna magára Annabelle-t, hiszen első pillanattól kezdve megkedvelték egymást. Craigtől beköltözésük másnapján egy nagy A, A & A feliratú névtáblát kaptak az ajtóra, mivel a fiú úgy vélte, hogy igen vicces, hogy mindhármuk keresztneve A betűvel kezdődik.
Eleinte némi aggodalomra adott okot, hogy Annabelle nem látta szívesen, amint a barátja a csinos Alexszel beszélget elmélyülten, de a következő hétvégi „züllős estéjükön” szerencsére ez is megoldódott.
Egy pinceklubba mentek egy helyi zenekar koncertjére, elég nagy társasággal, melynek egy részét Craig barátai és csoporttársai tették ki. Craig régi jó barátja, David már alig várta, hogy megismerhesse Alexet, akiről Craig mesélt neki. Láthatóan odavolt, hogy lány létére fizikusnak tanul, és a külseje sem hagyta hidegen. Ez utóbbi Alexről is elmondható volt, neki is szemmel láthatóan szimpatikus volt a fiú, és ez Annát megnyugvással töltötte el, így a továbbiakban nem emelt kifogást az ellen, hogy a barátjával beszélgessen.

********

A lányok Budapesten töltött ideje vidáman és eseménydúsan telt el.
Bár David és Alex elég sokáig kerülgették egymást, mint a közmondásos macsek a forró kását, de végül sikerült egymásra találniuk. Nagyjából ugyanekkorra datálható, hogy Alex csatlakozott a műszaki egyetemen egy ifjú fizikustanoncokból álló nem-hivatalos kutatócsoporthoz. Eredményeikről gyakorta próbált lelkendezve mesélni Adának is, de a lány átlagosan a második olyatén kifejezés után, mint például vákuumfluktuáció, vagy impulzuslézer, leállította őt, mondván, hogy úgysem ért az egészből semmit. Őt csak annyi érdekelte a dologból, hogy barátnője nagyon lelkes, és a furcsa kutatásaik boldoggá teszik, ez örömmel töltötte el Adát is.
Ami saját furcsaságait illeti, nemigen volt oka panaszra. Nem kapott semmiféle ijesztő látomást, csak csekély horderejű témákat érintettek a víziók. Talán azért, mert hiányzott az adoptáló családja, és Robin is, több látomás foglalkozott velük, mint a saját életével. Ez legalább enyhítette a hiányukat, és állandó mosolyforrás volt a késő esti internetes videóhívások alkalmával, ugyanis nemegyszer előre elmondta, hogy mit akarnak mesélni távollévő szerettei, vagy éppen azt, hogy mi vár rájuk az elkövetkezendő napokban. Néha belezavarodott, és azt hitte, hogy az esti beszélgetésig már megtörtént az, amit látott, holott távolabbi időpontra vonatkozott a vízió, noha egyre gyakrabban tudta az esemény konkrét időpontját meghatározni, vagy legalábbis egyre szűkebb intervallumok közé tudta helyezni.
A „képminőség” is egyre javult, ahogy mosolyogva emlegette; egyre pontosabban tudta meghatározni a különös derengésben látható alakokat, már nem csak színeik, hanem arcvonásaik alapján is meg tudta határozni a szereplőket. Ez főleg ismeretlenek esetén jött jól, hiszen közeli ismerőseit könnyedén felismerte korábban is.
Szerencsére Dr. Felon és a TFK felől sem látomásaiban, sem szüleivel folytatott beszélgetéseiben nem hallott sokat, csak annyit, hogy egyszer egy ismeretlen férfi kereste telefonon, de Beth megmondta neki, hogy elköltözött. Robin pedig azt mondta, hogy beszélt az édesapjával, és rávette őt, hogy ne említse Adát a munkahelyén, és ha kérdezik, hogy mit tud róla, ő is csak annyit mondjon, hogy elköltözött.

Bár Alex és Annabelle mindent megtettek azért, hogy Ada is párra találjon, nem igazán jártak sikerrel a kerítőnői szerepkörben. Ada mindig azzal védekezett, hogy így is kellőképpen zűrös az élete, nem bonyolítaná tovább holmi párkapcsolatokkal, és egyébként is ráér még.
Ami a zűrös párkapcsolatot illeti, Alexnek kijutott belőle, hiszen David egy évvel hamarabb diplomázott, mint ő, így a lány választás elé került, hogy Adát magára hagyva hazautazzon-e, ahol a fiúval nagyjából háromnegyed órányi autózásra laknak egymástól, és iratkozzon vissza régi iskolájába, vagy befejezze az egyetemet Budapesten.
A dilemmát végül Ada oldotta meg, azaz pontosabban egy látomása, melyből megtudták, hogy Davidnek érdemes lenne egy gyakornoki állást megpályázni egy magyar-amerikai cégnél, ami ha nem is hozna valami őrült sokat a konyhára, de szakmai szempontból igen hasznos lenne a számára. Egészen pontosan azt látta, hogy Alex meséli neki lelkesen a jó hírt, holott korábban Davidnek épp csak megfordult a fejében, hogy megpályázhatná az állást, de lebeszélte magát róla, mint az utóbb kiderült. A fiú csodálkozott is, amikor Alex megkérdezte, hogy mit válaszoltak a jelentkezésére, hiszen még el sem küldte azt. Eléggé kínos helyzet volt, hiszen Alex nem árulhatta el, hogy ő már tudja, hogy meg fogja kapni az állást, azt meg főképp nem, hogy honnan, és csak nehezen sikerült rábeszélnie, hogy jelentkezzen.
De a végeredmény szerencsére az volt, hogy David maradt Budapesten még egy évet, így Alexet sem kellett választás elé állítani.
Az eset mindamellett sok gondolkozni valót adott Adának. Meglehetősen elbizonytalanodott az ok-okozati összefüggésekkel kapcsolatban. Hiszen a látomásában látta a jövőt, de ha nem látta volna, akkor Alex nem hozza szóba az álláslehetőséget David előtt, és akkor David nem jelentkezik a munkára. De akkor nem is vált volna valóra a látomás. Tehát valamilyen módon a látomása befolyásolta a jövőt, és önbeteljesítő jóslattá vált. Ettől a gondolattól viszont eléggé megijedt, hiszen borzasztóan nagy felelősséget helyezett a kezébe. Nem is annyira ezzel az esettel kapcsolatban, de a későbbiekben ez még ennél is súlyosabb helyzetekben is felmerülhet, ki tudja, mit hoz a jövő.
Erre az ironikus gondolatra jutva elnevette magát, és megpróbált nem agyalni többet a problémán, legalábbis addig nem, míg az iskolát el nem végzi. A diploma megszerzése utánig elnapolta a témát.

Ímhol a következő, kérek szépen minden errejárótól visszajelzést, hogy tudjam, mit rontok el... :D

– Robin apja? Ez valami furcsa véletlen? – nézett Beth kikerekedett szemekkel.
– Sajnos nem hinném. Tegnap elmeséltem a dolgokat a lányoknak. Nem hangsúlyoztam ki, hogy titok, de azért feltételeztem, hogy nem locsogják el rögtön mindenfelé.
– Talán úgy vélte, hogy a családjának elmesélheti. Mit tudsz az apjáról?
– Vidám pasas, szereti maga vasalni az ingjeit, és reggelente Kennyvel, a fiával együtt kakaózik. Szóval semmi érdekeset, a barátnőm apja; nem hozzá szoktam átmenni, hanem Robinhoz – vont vállat Ada. – Illetve még annyit, hogy egy kutatóintézetben dolgozik.
– Kutatóintézet? De mit kutatnak benne? – vonta össze a szemöldökét Beth.
– Fogalmam sincs – felelte Ada. – Sosem kérdeztem, Thomsonék meg nem meséltek róla maguktól. Felhívom Robint, beszélek vele. – Ezzel előkotorta a telefonját, és beütötte a lány gyorshívószámát.
– Mondsza – vette fel a telefont Robin.
– Szia! Mondd csak, meséltél valakinek a tegnapi dolgokról? – tért a lány rögtön a tárgyra.
– Csak apámnak, őt nagyon érdekli az ilyesmi. Baj? Nem lett volna szabad? – Ada szinte látta a lelki szemei előtt barátnője riadt ábrázatát.
– Talán jobb lett volna, ha nem mesélsz, még apádnak sem. Apropó, ő hol dolgozik? – kérdezte.
– A TF Kutatóintézetben. Té-Ef, mint természetfeletti. – Ada ráharapott az alsó ajkára, hogy nehogy kiköpje azt, ami a nyelve hegyén volt: Micsodaaaaa? Vagy még inkább valami cifra káromkodást. Netán szidalmat. De visszafogta magát, csak hallgatta tovább barátnőjét. – Nemrég mesélt valami auralátóról, akiről kiderült, hogy kókler. Ezért meséltem, hogy te tényleg látod az emberek auráját, vagy valami olyasmit. Nagyon érdekelte őt a képességed, pedig a jövőbe látást még nem is mondtam neki.. Azt mondta, szívesen végezne pár kísérletet – mosolygott Robin.
– Épp ettől tartok – morogta maga elé Ada. A világ kezdett megfordulni vele, már-már meg kellett kapaszkodnia. Fogalma sem volt, hogy miért, de valahogy rossz érzés fogta el a kísérlet szó hallatán.
– Tessék? Nem hallottam jól – kérdezett vissza Robin.
– Semmi, semmi. Figyi, kérlek, senki másnak ne beszélj a dologról! Barney-nak továbbra se mesélj a jövőbe látásról! És mondd meg légyszi apádnak is, hogy a téma nem publikus, ne szóljon róla senkinek semmit, és nem szeretnék semmilyen kísérletben sem részt venni a munkahelyén.
– Rendben, de mi a baj?
– Majd elmesélem, de nem telefonban. Csak kérlek, mondd meg Barney-nak, hogy jó eséllyel már így is bajt hozott a fejemre, úgyhogy senkinek egy szót sem, különösen a… mit is mondtál… TF-ben ne avasson be több embert.
– Többet? Történt valami, amiből úgy véled, hogy már valakinek mesélt rólad? – értette meg Robin.
– Igen, de mondom, hogy majd inkább személyesen vesézzük ezt ki.
– Ne haragudj, nem akartam neked bajt okozni! – mondta bűnbánóan a lány.
– Végül is nem tudhattad, hogy ez ekkora titok – sóhajtotta Ada, és azt már csak magában fűzte hozzá, hogy de azért gondolhattad volna… Igazság szerint kicsit neheztelt Robinra, bár az eszével tudta, hogy nem akart rosszat. – Most le kell tennem, beszélnem kell anyámmal. Mi lenne, ha később átugranék hozzátok? Akkor megbeszélhetnénk a dolgokat személyesen. Esetleg apáddal is válthatnék pár szót.
– Persze, nem gond, gyere csak nyugodtan – egyezett bele készségesen Robin.
– Rendben, akkor mondjuk egy óra múlva ott leszek. Addig is szia!
– Szia! És tényleg ne haragudj! – mondta Robin, majd bontotta a vonalat.
Ada a kezeit tördelő Beth felé fordult, nagyot sóhajtott, majd tehetetlenül széttárta a karját.
– TF Kutatóintézet. Té-Ef, úgymint természetfeletti. Ennél rosszabb nemigen lehet – mondta szomorúan. – Illetve dehogynem, hiszen ez az ember, aki itt volt, nem engem keresett, hanem téged, hogy anyámról érdeklődjön. Tehát tisztában volt anyám képességeivel, és hamar összekapcsolta, hogy valószínűleg közünk van egymáshoz. Alighanem ezt akarta leellenőrizni.
– Ebből ugyan nem tudhatott meg semmit, amennyit mi beszéltünk – védekezett a nő.
– Na igen, nagyon ügyes voltál – mosolygott Ada Beth-re. – Ő nem tudott meg semmit, mi viszont igen, bár talán rossz híreket.
– Klara naplójában nincs szó erről a kutatóintézetről? – kérdezte Beth, majd megrázta a fejét. – Ugyan, lehet, hogy akkoriban még nem is létezett. És nem írta le, hogy kik lehetnek azok, akik tudnak a képességeiről? Mert nyilván valakinek ismernie kellett, ha most Robin apja elbeszélése alapján egyből eszébe jutott. Nem biztos, hogy a mai látogatónk volt az, lehet, hogy őt csak küldte valaki. De ki lehetett az? És ami még fontosabb: mit akarnak tőletek, illetve tőled?
– Fogalmam sincs, anya. Átmegyek Robinékhoz, és megpróbálom kideríteni.
– Jó, kicsim, de légy nagyon óvatos, és ne mondj semmivel többet a feltétlenül szükségesnél – intette aggodalmaskodva a lányt.
– Persze, anya, majd vigyázok – próbálta Ada az anyját megnyugtatni, miközben megölelte őt. – Kicsit még felmegyek a szobámba, utána szeretnék nézni néhány dolognak, mielőtt indulok.

Az első útja a számítógépéhez vezetett, bekapcsolta, s míg a gép elindult, Klara naplóját lapozgatta, hátha észrevesz valamit, ami korábban elkerülte a figyelmét. Valójában tudta, hogy erre igazán csekély az esély, hiszen az elmúlt fél évben többet olvasta, mint az anatómiakönyvét, de azért tovább forgatta a könyvecskét. Azonban semmi más következtetésre nem jutott, mint hogy valószínűleg nem ártana inkább az egyik nyugtató gyakorlattal kisimítani az idegeit. De csak pár mély lélegzetet vett.
Közben a gép elindult, és Ada az interneten rákeresett a TF Kutatóintézetre. Sok találat nem akadt, az intézet saját honlapján egy rövid leírást olvashatott, hogy az intézményt magánszemélyek finanszírozásával alapították nagyjából hat évvel ezelőtt, paranormális jelenségeket és képességeket vizsgálnak (telepátia, telekinetika), valamint régi legendák valóságalapját kutatják (úgy mint vámpírok, vérfarkasok, varázslók, boszorkányok), ez utóbbit a weboldal szerint ezidáig sikertelenül. Ha egy évvel ezelőtt hall az intézetről, csak nevetett volna az egészen, de most sokkal inkább elborzadt.
– Az internettől ezúttal nem lettem okosabb – motyogta maga elé meredve, majd arra gondolt, hogy dehogynem, annyit mindenesetre megtudott, hogy az anyja idejében még nem létezett a TF.
Kikapcsolta a számítógépet majd felkapta a táskáját, és lerobogott a lépcsőn. Bekiáltott egy hellót a családjának a nappaliba, és átment Robinékhoz.

Barátnője nyitott ajtót, egy rövid köszönés után átkalauzolta Adát a házon keresztül a hátsó ajtóhoz, kiléptek, majd letelepedtek a verandán a kényelmes nádfotelekbe. Robin előrelátóan kikészített két pohár narancslevet, és némi rágcsálnivalót, azonban ezekre rá sem hederítettek, mert rögtön letámadta Adát.
– Na mesélj, mi történt, amiből úgy gondolod, hogy apám mesélt rólad valakinek? Ja, egyébként nincs itthon, és a többiek sem, Kenny addig nyúzta anyáékat, míg elmentek fagyizni. De nemsoká jönnek, ha beszélni akarsz vele. Nekem azóta, hogy telefonáltál, nem volt alkalmam beszélni vele, így még nem adtam át az üzenetedet. Szóval, mi történt?
– Anyámat – mármint Beth-t – felkereste egy ember, és ő mondta, hogy apád adta meg az otthoni címét. Egyébként a vérszerinti anyámról akart kérdezgetni. De hogy megértsd a dolgot, korábbról kell kezdenem.
Ezzel elmesélte Robinnak nagy vonalakban, hogy az anyja hogyan jutott az elmegyógyintézetbe, hogyan barátkozott össze Beth-szel, és hogyan győzte meg, hogy fogadja örökbe az újszülött kislányt. Mesélt a naplóról is, de nem túl részletesen, csak arról, hogy segített neki elfogadni és kifejleszteni a képességeit.
– Én még mindig nem értem – ráncolta a homlokát Robin. – Ez az illető, aki elment Beth-hez, és a… másik anyádról akart kérdezgetni, azt mondta, hogy az apámtól tudta meg a címét és a nevét. De nem is téged keresett! Akkor hol az összefüggés?
– Hát éppen ez az! Hogy látszólag nincs összefüggés, csak egyszerűen fura, hogy apád hall a képességemről, és másnap beállít egy ember, aki az ő nevét említi – magyarázta hevesen Ada. – Véletlen egybeesésnek egy kicsit meredek. Ha viszont nem véletlen, akkor következésképpen annak az embernek, aki ott járt ma nálunk, vagy esetleg annak, aki küldte őt, tudnia kellett, hogy anyámnak ugyanilyen képessége volt. És ez az igazán különös!
– Hát – mondta Robin –, kérdezzük meg apámtól, hogy beszélt-e erről valakivel. De nem hinném, mert péntek este meg szombaton kivel beszélt volna? Ha hazaérnek, beszéljünk vele.
Mintegy végszóra, Robin anyja, Theresa kinyitotta a hátsó ajtót, és kilépett a teraszra.
– Sziasztok, lányok! Megjöttünk.
A két lány szintén morgott egy sziát, miközben a nő leült a lánya mellé. Robin egyértelműen az anyja fiatalabb kiadása volt, mindkettőjüknek vöröses árnyalatú, sötétszőke haja volt, azonos színű szemöldökkel, szürkéskék szemmel, csak Theresán elmélyültek a nevetőráncok, és látszott pár szarkaláb a szemei körül.
– Apa ráér? – kérdezte Robin. – Beszélni szeretnénk vele.
Az anyja felvonta a szemöldökét, de nem fűzött semmiféle kommentárt, csak bólintott.
– Mindjárt szólok neki, hogy jöjjön ki. – Ezzel felállt, és magukra hagyta a lányokat.
Míg Robin apjára várt, Ada hirtelen szimatolva felkapta a fejét. Körülnézett, de sehol nem látott levendulát, így biztosra vette, hogy csak ő érzi az illatot.
Nem akart a bármikor várható Barney előtt látomást kapni, így felpattant, odavetette barátnőjének, hogy rögtön jön, majd sebesen a fürdőszoba felé vette az irányt.
A helyiségbe lépve magára zárta az ajtót, majd lerogyott az ülőkeként is használható szennyestartó tetejére. Lehunyta a szemét, és nézte a vetítést a fejében.
A derengő látomás szerint a szüleitől és testvérétől fog búcsúzkodni, sorra megöleli majd őket. Az apja egy gigászi sporttáskát akaszt az egyik vállára, az anyja egy gurulós bőrönd fogantyúját nyomja a másik kezébe, majd pár utolsó „Sziasztok”, „Vigyázz magadra” és „Jó utat” után kisvártatva hátat fordít nekik, és elindul.
Ekkor jött rá, hogy valószínűleg a repülőtéren játszódik a jelenet, mert meglátta a csomagok futószalagját. A vízió ezután elhalványult, majd elenyészett.
Elutazik? Hová? Mikor? Ezúttal fogalma sem volt, hogy mikorra várható a látomás bekövetkezte.
Feltápászkodott a szennyeskosárról, a mosdóhoz lépett, és hideg vizet locsolt az arcába, majd a porcelán kagylóra támaszkodva mélyeket lélegzett.
Igyekezett gyorsan összekapni magát, megtörölközött, és visszasétált a teraszra.
Mire odaért, barátnője apja már szintén ott volt, a felesége által nemrég használt helyre telepedett le. Megvárta, míg Ada is leül, majd barátságosan rámosolygott.
– Hallottam Robintól, hogy milyen érdekes dolgokat tudsz. Mit nem adnék érte, ha ilyen képességeim lehetnének! Szakmai szempontból nagyon kényelmes lenne, első kézből tudnék meg mindent, saját magamat kutathatnám – vigyorgott az elképzelésen.
– Apa, a szakmai kíváncsiságodat hagyjuk későbbre, ha lehet. Meséltél valakinek Adáról?
– Csak a főnökömnek. Betelefonáltam ma reggel, egy éppen zajló kísérlettel kapcsolatban, és ő vette fel a telefont. Muszáj volt elújságolnom, hogy micsoda csodára bukkant a lányom – biccentett Robin felé. – Nagyon érdekelte a téma, de ez nem is csoda. Azt mondta, hogy ha sikerül rábeszélnem téged, hogy vegyél részt egy kísérletsorozatban, akkor előléptet. Az „A” részlegről átkerülnék az „S” részlegre, ahol a különlegesebb, titkos kutatások zajlanak. Még nekem sincs fogalmam sem, hogy milyen kísérleteket végeznek az „S”-en, annyira titokban tartják. Egészen más épületben is van, sokkal komolyabb biztonsági rendszerrel, és nyilván komolyabb vizsgálati eszközökkel. Fantasztikus lehetőség lenne ez nekem.
Áradt belőle a szó, nem kétséges, hogy míg Robin a külsejét az anyjától örökölte, a beszélőkéjét az apjától.
– Kérdés, hogy milyen lehetőség lenne nekem – mormogta Ada, felvonva a bal szemöldökét.
– Na persze, igazad van – visszakozott Barney –, természetesen neked kell eldöntened, hogy vállalod-e az ezzel járó kényelmetlenségeket. De nyilván nem kívánnánk ingyen, hogy az idődet a mi kutatásainkra áldozd. A főnököm bőkezűen szokta honorálni az ilyesmit is. Most éppen két parafenoménnel dolgozunk, tudjátok, olyanok, mint amilyenek időnként felbukkannak a tévében, kanalakat hajlítgatnak, meg ilyesmik. Mint amilyen Uri Geller, csak ők tényleg igaziak, nem úgy, mint az igazán ügyesen trükköző Uri – húzta szélesre a mosolyát a férfi. – Meg kell hogy mondjam, a két ember állítja, hogy a tévéfellépésekért kevesebb gázsit kapnak, mint amennyit a TF fizet nekik azonos időtartamra.
– A pénz még nem minden – vetette közbe Robin.
– Ebben igazad van – mondta a férfi. – De garantáljuk, hogy nem esik bántódásod, Dr. Felon nagyon komolyan veszi az ilyesmit. Komoly formaszerződésünk van, biztosítással, titoktartási záradékkal…
– Doktor kicsoda? – vágott közbe Ada.
– Felon – felelte Barney. – A főnököm. Dr. Elvin Felon.

Eredetileg úgy terveztem, hogy majd csak akkor kezdem el felrakosgatni a történetet a blogba, mikor már elég sok megvan belőle, hogy mindig legyen tartalék, és viszonylag sűrűn tudjak frissíteni. Csak aztán nem bírtam magammal, és elkezdtem felrakni, látszik is az eredmény... :( Ezúton kérek bocsánatot mindenkitől a ritkás frissekért!

Másnap a főiskolai előadásaik után Alexszel egy játszótér felé vették az irányt, ugyanis oda beszéltek meg találkozót Robinnal. Nem mintha hintázni vagy csúszdázni szándékoztak volna, csak Robinnak péntek délutánonként a hat éves kisöccsére kellett vigyáznia, és a lány ennek legegyszerűbb módját abban látta, hogy a játszótéren „kicsapja legelni”, ahogy mindig emlegette. Míg a kisfiú a többi gyerekkel játszott, addig Robin barátnőivel egy padon üldögélve beszélgethetett.
Alex és Robin a főiskolán megismert srácokról fecsegtek. Robin képzőművészetire járt, míg Alex és Ada mindketten a természettudományokra specializálódtak, így egy egyetemre jártak, csak más-más szakra.
– Nem értem, miért olyan fontos neked, hogy én is hallgassam a halál unalmas fizika előadásaidat – vágott közbe hirtelen Ada Alexre nézve, még önmaga is furának tartotta, hisz egész más volt a téma.
– Bővítsd a látóteredet, ne légy csak egyoldalú! Ha folyton csak az állatokkal foglalkozol, honnan fogod tudni, miért esett az alma a fejedre? – vigyorgott rá a lány, de valahogy ő maga sem érezte valami szilárdnak az indokot. – Később már nem lesz ilyen uncsi, hidd el!
– Na ez az, amit nem veszek be! – fortyant föl Ada. – Már középsuliban sem érdekelt. Én vagyok a hülye, hogy hagytam rábeszélni magamat! Sőt, arra a másik előadásra is – vágott egy fintort.
– Á, az időfizika sokkal érdekesebb lesz, hidd el! – próbált védekezni Alex.
– Ó igen, gondolom – vetette oda epésen Ada, majd sértődötten elhallgatott.
Hirtelen egy illatot vélt érezni, a várva várt levendulaillatot. Mélyet szippantott a levegőből, majd lehunyta a szemét, és várta a látomást.
De nem történt semmi.
Csalódottan kinyitotta a szemeit, és körülnézett, hogy hol lehet az illat forrása, de nem talált semmit, amiből a virág jellegzetes illata áradhatott volna. A legközelebbi padon csemetéjükre vigyázó anyukák ültek, elmélyülten beszélgetve, de az a pad is több méterre volt, nem érkezhetett onnan az illat, hisz állt a levegő, szellő sem rezdült a játszótéren.
Ekkor szemei önmaguktól szorosan lecsukódtak, és meglátta, hogy az egyik gyerek fejbe dob egy homokozó szitával egy másikat, akiben Robin öccsét, Kennyt vélte felfedezni, mire a kisfiú elsírja magát. A síró gyerek látványa megríkatja a másik gyereket is, majd rövidesen vigasztaló felnőttek veszik körül őket. Továbbra is lehunyt szemmel körülnézett, és a látott színek alapján beazonosította, hogy víziójában a sárga alapon fehér pöttyös ruhás kislány szerepelt, aki jelenleg is Kennyvel játszott.
Ada zavartan pislogva pillantott a gyerekekre, akik egyelőre békésen mászókáztak, a látomásában szereplő helytől több tíz méterre. Most mit kezdjek ezzel az információval? – gondolta ingerülten. – Mi közöm nekem az ovisok drámájához?
Aztán eszébe jutott valami.
– Lányok – szólt halkan –, elhinnétek, ha azt mondanám, hogy a jövőbe látok?
Barátnői elkerekedett szemekkel pillantottak rá, majd Robin elnevette magát.
– Persze! Megmondanád, hogy mely kérdések szerepelnek majd a vizsgán művészettörténetből?
– Nem, komolyan mondom! – nézett rá mosolytalan ábrázattal Ada. – Látomásaim vannak, a jövőről.
– Ezt nem mondod komolyan, ugye? – szólalt meg Alex is.
– De, attól tartok, komolyan mondom. Sejtettem, hogy nem hiszitek el, eddig ezért sem meséltem róla. Az a kislány ott – mutatott a látomásában szereplő gyerekre –, fejen fogja találni Kennyt azzal a kék szitával ott a homokozóban. Kenny elbőgi magát, aztán a kislány is, pedig őt senki nem bántja.
A két lány összenézett, majd nevetésben törtek ki.
– Nevessetek csak, majd meglátjátok – duzzogott Ada. Majd arra gondolt, hogy ő mit reagálna barátnői helyében. Először ő is csak tréfának vélné, és nem hinne, csak a saját szemének. Vagy még annak sem. Így inkább nem forszírozta tovább a témát, de a szeme sarkából szemmel tartotta a gyerekeket.
Az incidensre nagyjából fél óra múlva került sor. Ada hirtelen megfogta a mellette ülő Robin kezét, majd fejével egyetlen szó nélkül a gyerekek felé intett. Alex is felfigyelt az addig folyamatosan fecsegő Robin hirtelen elnémulására, és követte barátnői tekintetét.
Alig fél perc múlva a két lány tátott szájjal nézett Adára, aki csak megvonta a vállát, és odavetette Robinnak:
– Nem vigasztalod meg Kennyt?
Miután a lány meggyőzte az öccsét, hogy a nagyfiúk nem sírnak holmi szita-becsapódások miatt, visszatért a padhoz, és a döbbenetéhez.
– De hát honnan…? – hápogta.
– Mondtam már. Látomás – felelte szűkszavúan Ada.
– De hogyan? És mióta? – próbálta Alex szavakba önteni a kérdéseit, kevés sikerrel.
– A tegnapi fizika előadás óta. De tudtam, hogy előbb-utóbb várható, csak nem tudtam, hogy mikor lesz az első.
– Honnan tudtad? – kérdezte Alex.
– Anyámtól örököltem. De nem csak ez van, mást is tudok, de az nem ilyen érdekes – mosolyodott el a lány.
– Beth-től? – pislogott értetlenül Robin. – Ő is…?
– Nem, hisz tudod, ők örökbe fogadtak! A vér szerinti anyámnak voltak képességei. Csak nem hitték el neki, ezért gondolták, hogy őrült. Anya, mármint Beth tudott erről, ő mesélt nekem róla.
Barátnői még hosszasan kérdezgették, míg Robinnak el nem kellett indulni haza Kennyvel.

********

Másnap Ada már déltájban tűkön ült. Eredetileg a lovardába készült délelőtt, de inkább nem ment el, nehogy valami (még általa sem) előre nem látott kataklizma miatt ne érjen haza délután háromig, és úgy vélte, hogy különben se lenne képes elfeledkezni a várt-rettegett látogatóról. Ezt a döntését később persze nagyon megbánta, hisz a lovak között legalább mindig nyugalmat lelt. Így jobb híján meditációval próbálta lenyugtatni borzolt kedélyeit.
Egyébként is ráfért a relaxálás, hiszen az elmúlt két napban két látomása is volt, ami egy kissé kimerítette az energiáját, ráadásul nyugtalanul aludt az éjszaka, így végképp nem érezte magát fittnek.
Két óra körül – immár legalább tizennegyedszerre – újfent átvette az anyjával, hogy ő, Ada hol fog állni, hogy ne látszódjon, de halljon mindent, amit Beth a férfival beszél, és ismét a lelkére csomózta, hogy kérdezze meg, ki után akar érdeklődni.
Bár az idő ólomlábakon járt, azért lassan közeledett a három óra.
Tíz perccel három után Ada csengetésre rezzent össze.
Elfoglalta megbeszélt helyét a garázsba nyíló ajtón túl, és feszülten várta, hogy az anyja ajtót nyisson. Lélegezni is alig mert, míg hallgatta a beszélgetést.
– Jó napot – mondta a férfi. – Ön Lisbeth O’Jolly?
– Igen – válaszolta Beth. – Miben segíthetek?
– Egy rég elhunyt hölgy után szeretnék érdeklődni, aki ápolt volt az ön munkahelyén.
– Ilyen sajnos nem kevés volt az évek során, mióta a Szent Margaretben dolgozom. Nem biztos, hogy emlékszem mindenkire. Ki után érdeklődik? – Ada örömmel nyugtázta, hogy anyja hangja higgadtan, és mit sem sejtően hangzik.
– Ó, erre a hölgyre biztosan emlékezni fog – mondta a férfi. – Az illető fájdalmasan fiatalon halt meg, ilyenből nyilván nem fordult elő olyan sok. Klara Limpidnek hívták. – A legrémesebb feltételezésük vált valóra. Ada beharapta az alsó ajkát, hogy ne kiáltson fel.
– Ilyen nevű betegünk egészen biztosan nem volt – válaszolta higgadtan Beth. – Emlékeznék, mert a dédnagymamámat is Klarának hívták. – Ezzel nem is hazudott, mivel a dédijét valóban szintén Klarának hívták, és Ada anyja Clarissa Montgomery néven szerepelt a nyilvántartásban.
– Ezt sajnálattal hallom. Esetleg arra nem volna mód, hogy átnézzem egy adott időszak betegeit?
– Sajnálom, de ez lehetetlen, tiltja a szabályzat, és az orvosi etikett. Ráadásul itthonról nem férek hozzá a nyilvántartáshoz, így még ha nem is lenne tilos, akkor sem tehetnék önért semmit – Ada érezte, hogy Beth cérnája kezd elszakadni, de persze nem tehetett semmit anélkül, hogy felfedné magát. – Egyáltalán, miért az otthonomban keresett meg? Miért nem az intézetben? Minden kedden és pénteken délután egytől háromig van fogadóórám. Ezt megtudhatja az internetes oldalunkon és telefonon is. Egyáltalán, honnan tudta, hogy itt lakom, vagy hogy mi a nevem?
– Egy ismerősöm mesélt önről, ő adta meg ezt a címet. Elnézését kérem a zavarásért. – A férfi hátat fordítva elindult, de Beth utána szólt.
– És ki lenne az az ismerős?
– Barney Thomson – vetette oda fejét félig hátrafordítva a férfi.
– Így hirtelen nem ugrik be, hogy ő ki lehet. Ismerem? – kérdezte Beth a férfi egyre távolodó hátától, de az csak egy kurta viszlátot hajított vissza. – És önt hogy hívják? – kiáltott a nő utána, de erre már semmi válasz nem érkezett, csak egy autó kisvártatva felzúgó motorja, és az induláskor csikorgó kerekek zaja.
Miután az anyja becsukta az ajtót, Ada előlépett rejtekéről, és sápadt arccal felelt a korábbi, meg nem válaszolt kérdésre.
– Ismered. Robin apja.

Szándékosan nem fejezet, mert ott még nem tartok, hogy egy komplett fejezet kész legyen, szóval csak részlet. :D Igazából elég rövidke részlet... :)

Ada az elkövetkezendő napokban, hetekben, majd hónapokban a naplót böngészte, majd az abban olvasottakon töprengett, családja szinte csak a közös étkezések alkalmával látta, és akkor is nagyon hallgatag volt.
Akadt töprengenivalója temérdek.
Megtudta, hogy Klara az anyai ági családjától örökölte különös adottságait, de valahogy az édesanyján nem jelentkeztek, így neki a nagymamája segített feldolgozni az amúgy is nehéz kamaszkorát tovább bonyolító tapasztalatait.
Az anyja mindkettejüket nagyjából bolondnak tekintette, ezzel nagyon megkeserítette a fiatal lány életét. Klara sajnálatát fejezte ki, hogy nem lehet a lányával, és reményét, hogy Beth-ben felfedezi azt a személyt, aki képes enyhíteni a zűrzavart a lelkében és fejében.
A kezdeti személyes részek után rátért a tanításra. Leírta, hogy milyen képességekre számíthat még, és hogy a fejlettebb léleklátás (így nevezte ugyanis Ada elsőként jelentkező képességét) során melyik szín mit fejez ki. Ada utánanézett az interneten az auralátók által meghatározott színekhez, és azt tapasztalta, hogy igen kevés az egyezés az anyja által leírtakkal.
Ada a naplóból megismerhetett bizonyos gyakorlatokat, technikákat, melyekkel képességeit tesztelhette és főképpen fejleszthette. Klara nagy hangsúlyt fektetett mindenféle relaxációs technikák ismertetésére is, ugyanis szerinte az emberben uralkodó feszültség igen rossz hatással van a léleklátásra, hogy a később jelentkező víziók láthatóságáról, értelmezhetőségéről és pontosságáról ne is beszéljünk. Ezek a gyakorlatok már rövidtávon is jó hatással voltak a lányra, valóban jobban megértette a léleklátást, és borzolt idegeinek lenyugtatása is igazán ráfért.
Ámulva olvasta, hogy szülőanyja saját bevallása szerint levendulaillatot érzett minden látomása előtt.
Levendulaillat? Miféle hülyeség ez? – gondolta a lány, de aztán úgy döntött, nem kételkedik anyja szavaiban.
A bordó bőrkötéses könyvecske –azaz rajta keresztül Klara – szót ejtett egy bizonyos Dr. Elvin Felonról, aki egy alacsony, vörös hajú, szeplős, mostanra nagyjából a hatvanas éveit taposó férfi, fura beszédhibával. Ada legnagyobb csodálatára nem mellékelt egyéb tudnivalót, mint a személyleírását, és egy megjegyzést, hogy mindenképpen kerülje el; ha mégis felbukkan, mielőbb rázza le, és költözzön el a környékről is, ha a férfi megismeri a lakcímét.
A könyvecske legvégén még annyi állt, hogy ha úgy érzi, hogy bajban van, adjon fel egy hirdetést a Csütörtöki Krónika újságba, azzal a szöveggel, hogy „Használt macskámat petróleumlámpára cserélném”, adjon meg hozzá egy jeligét, amelyre beérkező leveleket egy postafiókra irányítson. Adát bosszantotta ez a körülményesség, bár azt sejtette, hogy valakinek üzennie kell ily módon. Nyilván fontos lehet, ha anyja holmi használt macskákkal traktálja. De úgy vélte, hogy úgysem lesz szükség efféle bugyuta hirdetésekre.
Nem tudhatta, mekkorát téved.

********

Ada élete gyorsan visszatért a normális kerékvágásba, már amennyire ez számára lehetséges volt.
Iskolába járt, tanult, vizsgázott, barátaival lógott, mintha mi sem történt volna. Ugyanakkor minden szabadidejében a napló gyakorlatai segítségével fejlesztette magát, úgy vélte, ez legalább olyan fontos, mint az iskolai tananyag. Idővel ő maga is kitalált újabb koncentrációs tréningeket, és ezeket, illetve tapasztalatait elkezdte lejegyezni egy újonnan vásárolt naplóba. Eleinte kicsit furán érezte magát, hogy kézzel körmöl egy kupac összefűzött papírra, hiszen – sok más diákhoz hasonlóan – még a főiskolán is a laptopján gépelte le az előadások jegyzeteit, de valahogy mégis úgy érezte, így a jobb. Valamiféle személyes kapcsolatot érzett így az anyjával, aki feltehetőleg hosszú hónapokon keresztül körmölte a régi naplót, hogy neki útmutatást adhasson.
Első víziója a főiskolán, egy meglehetősen unalmas előadás közben érte.
Addigra már a léleklátás színesben ment, és bár néha még problémát okozott a színes derengésből rájönnie, hogy kit is lát, de már elég ritkán hibázott. A vízióban szereplő alakok egyikét mégsem ismerte fel, talán azért, mert még nem is ismerte.
Az anyját, Beth-t látta, amint ajtót nyit egy tagbaszakadt férfinak. Különös módon tisztában volt vele, hogy két nap múlva, nagyjából délután három óra felé fog bekövetkezni, bár Klara szerint sokszor nem lehet előre tudni, hogy mikorra várható az esemény. Ada végre megértette azt is, hogy mit jelent az, hogy „érzed, mit beszélnek”, ahogy az édesanyja fogalmazta meg a naplóban. Valóban nem hangokként hallotta az anyja és az idegen párbeszédét, csak egyszerűen tudta, hogy melyikük mit mond.
– Jó napot – mondja majd a férfi. – Ön Lisbeth O’Jolly?
– Igen – válaszolja Beth. – Miben segíthetek?
– Egy rég elhunyt hölgy után szeretnék érdeklődni, aki ápolt volt az ön munkahelyén.
– Ó, ilyen sajnos nem kevés volt az évek során, mióta a Szent Margaretben dolgozom. Nem biztos, hogy emlékszem mindenkire – ad majd kitérő választ a nő.
– Nem kétlem, hogy erre a hölgyre emlékezni fog – veti ellen a férfi. – Az illető fájdalmasan fiatalon halt meg, ilyenből nyilván nem fordult elő olyan sok.
– Ki után érdeklődik? – tér a tárgyra az anyja, majd eszébe jut egy fontosabb kérdés is. – Miért az otthonomban keresett meg? Miért nem az intézetben? Személyesen, telefonon, vagy akár az interneten is érdeklődhet a fogadóóráimról, miért nem ott és akkor keres meg? Egyáltalán, honnan tudta, hogy itt lakom, hogy mi a nevem? – kel majd ki magából az asszony.
A látomásbeli férfi visszakozik, szemmel láthatóan inkább menekülőre fogná.
– Igaza van, asszonyom, majd az intézetben felkeresem. Elnézését kérem a zavarásért.
Ezzel a férfi eltűnik, s vele együtt a látomás is.
Ada továbbra is lehunyva tartotta szemét, fejében egymást kergették a gondolatok. Miért látta ezt a jelenetet? Ki az a férfi, és valóban, honnan tudja az anyja nevét, lakcímét?
Kérdéseire sem egy újabb vízió, sem bármi egyéb nem szolgált válasszal. Azt mindenesetre elhatározta, hogy figyelmezteti anyját a különös látogatóra, biztos nem árt, ha felkészülten éri.
– Ada, elaludtál? – súgta oda neki Alex, a barátnője – akinek kedvéért erre az unalmas tárgyra jelentkezett –, miközben megrázta a vállát.
– Dehogyis, csak nagyon ég a szemem, azért hunytam le. Biztos keveset pislogtam – állt elő az első bugyuta magyarázattal, ami eszébe jutott.
– Jól vagy? – kérdezte Alex fürkésző tekintettel. – Olyan sápadtnak tűnsz.
– Jól, csak kicsit fáradt vagyok. – Valóban fáradtnak érezte magát, édesanyja naplójában olvasta, hogy néha a látomások mintha kiszívnák az erőt az emberből. Ada megpróbálta gyorsan elterelni a témát. – Új parfümöt használsz?
– Nem – felelte meglepetten Alex –, tudod, évek óta mindig ugyanazt használom.
– Csak mert az előbb megcsapta az orrom… – elgondolkozva elhallgatott. Levendula. Pedig milyen butaságnak gondolta, hogy Klara levendulaillatot vélt érezni egyes látomásai előtt. Erre tessék, nem csak ő érezte… Alexre pillantva látta, hogy a lány összevont szemöldökkel, különös tekintettel méricskéli őt, így inkább csak legyintett. – Á, semmi, biztos valamelyik másik csoporttársunkét éreztem.
Az egyik előttük ülő lány hátrafordult, és megrovó pillantással jelezte, hogy ne beszélgessenek. Álszent liba – gondolta Ada –, nehogy már ez a dögunalom előadás érdekelje. Aztán gondolatai visszakalandoztak a látomáshoz.

********

Olybá tűnt, Ada anyját jobban érdekelte, hogy a lány átélte az első látomását, mint az, hogy milyen különös látogatóra számíthat. Arról faggatta, hogy milyen érzés volt, hogyan érezte magát utána, hasonlítgatta össze Klaráról őrzött emlékeivel. A lány türelmetlenül válaszolgatott a záporzó kérdésekre, várta, hogy Beth-nél lecsengjen a roham, hogy végre azzal is foglalkozzon, hogy mit látott, nem csak azzal, hogy hogyan.
Aztán végre erre is sor került.
Beth első kérdése a témában persze rögtön arra vonatkozott, ami nem derült ki.
– De kiről akart beszélni a férfi?
– Nem tudom – felelte enyhén ingerülten Ada. – Te nem vártad meg, hogy mit válaszolt! Illetve fogod. Nem fogod megvárni. – A dolog képtelen voltán persze elnevette magát. Anyja egy darabig csak figyelte a lányt, komolynak próbált látszani, majd végül belőle is kirobbant a nevetés.
– Bocsáss meg – mondta kacagva –, kérlek, ne haragudj azért, amit még meg sem tettem!
– Ó, semmi gond, ez egyszer elnéző leszek, de többet ne forduljon elő! – nevetgélt a lány, majd lassan mindketten lecsillapodtak.
– Ígérem, hogy ha a férfi megkeres, az lesz az első, hogy megkérdezem tőle. Csak utána rúgom ki. Illetve amikor megkeres, és nem ha.
Adának jól esett ez a bizalom, amit anyja belé, illetve a látomásába vetett. És örült, hogy végre elbeszélgetett, és még nevetgélt is vele. Ettől kicsit kevésbé érezte magát úgy, mint aki magára maradt. Ami, ha jobban belegondolt, egyáltalán nem volt igaz, ugyanis éppen ő tartotta magát távol családjától az utóbbi hosszú hónapokban. Ráadásul rájött, hogy ezzel elzárta magát a lehetőségtől, hogy őszintén beszéljen bárkivel, hiszen még két barátnőjének sem merte bevallani, hogy miféle képességekkel áldotta vagy verte meg a természet. A szülei viszont tudnak mindenről, ismerik a legféltettebb titkát, és támogatják mindenben. Hogy is juthatott eszébe éppen előlük elvonulni.
– Ne haragudj! – tört ki belőle, majd a nő nyakába borult.
Beth nem tudta mire vélni a hirtelen témaváltást, meglepettsége az arcára is kiült.
– Hogy így hanyagoltalak benneteket – kezdett magyarázkodni Ada Beth tekintetét látva.
– Semmi gond, kicsim, tisztában vagyunk vele, hogy rengeteg új dolgot kellett feldolgoznod. Ha ennyi ideig tartott, hát ez van, mindenki másként reagál az új helyzetekre. – Lánya összevont szemöldökét látva félbeszakította az okfejtést, és elmosolyodott. – Jó-jó, nem jövök a „doktornénis” szöveggel, de hidd el, megértünk téged.
– Tudom, anya – mondta a lány bocsánatkérő mosollyal az arcán.


Ada az anyjával töltötte a délután és az este hátralévő részét, beszélgettek arról is, hogy a lány hogy halad a gyakorlással, a hivatalos tanulmányaival, és még sok egyéb témáról. Ezúttal a családi vacsora alatt sem volt olyan hallgatag, élénken részt vett a társalgásban.
Este, az ágyban fekve arra gondolt, hogy régóta nem érezte magát olyan könnyednek, mint most. Fogalma sem volt, hogy mennyire nyomasztja önkéntes száműzetése, és a családtagjainak hiánya, csak most döbbent rá, amint véget ért.
Aztán eszébe jutott a két nap múlva várható látogató, és elkomorult.

Úgy gondoltam, hogy felteszem ide az írásom eddig elkészült, azaz morzsányi részét, közvélemény-kutatás jelleggel.
Nem tudom, hogy csak én látok-e benne fantáziát, vagy esetleg másoknak is megnyeri a tetszését. Ezidáig egyetlen barátomnak meséltem a történetről, neki tetszett, de hát ő elfogult. :) Szóval szeretnék minden errejárótól véleményt kérni, hogy érdemes-e folytatni a sztorit, vagy egyszerűen nyomjak rajta egy SHIFT+DEL-t. :)

Bár az eddig leírtakból ezek nagy része kiderül, de azért pár szó ízelítőül:
Ada (a cselekmény nagy részének idején, mert az elején ugyan fiatalabb, de aztán tervezek egy ugrást) egy huszonkét éves lány, fura képességekkel, vagy inkább fura látásmóddal. :) Örökbefogadták, szülőanyja egy elmegyógyintézetben szülte meg őt, majd halálozott el, képességeit és fő ellenségét Ada tőle örökölte. Az édesanyja hagy neki egy naplót a nevelőanyjánál, amiben felkészíti őt, és így Ada tudomást szerez a már említett ellenségről is. Ez elől a fazon elől menekült a nő inkább az elmeintézetbe, mert úgy gondolta, hogy ott biztonságban lesz. Sajnálatos módon ez a férfi tudomást szerez Adáról, és ott folytatná, ahol Ada anyjával abbahagyta, de ehhez a lánynak is lesz pár szava. Szerencsére adódnak segítői is, akiknek szintén megvan a maguk kis titka...

A történetnek még nem találtam címet, talán Derengés lesz, de ez még korántsem biztos...

Első fejezet

Ada tizenhét múlt, mikor ráébredt, ő más, mint a többi ember. Korábban is voltak tünetek, amik gyanúra adtak okot, de bizonyosságot csak később nyert. Az emberek nagy hányada tökélyre fejlesztette az önámítást, ő mégsem emiatt nem jött rá. Hanem azért, mert a jelek csak fokozatosan jelentek meg, és erősödtek.
Gyerekkorában kapott egy optikai csalódásokról szóló könyvet, ott találkozott olyan képekkel, amelyet pár másodpercig bámulva, majd világos falfelületre nézve különféle alakokat látott. Eleinte azt hitte, hogy ezekhez hasonlóan a látott kép szinte beleégett a retinájába, ezért látta az emberi alakokat lehunyt szemmel is maga előtt. Furállotta ugyan, hogy az emberek vöröses színűek, míg a tárgyak szürkék, de nem agyalt rajta sokat. Ahogy múltak a hónapok, majd az évek, a vöröses derengés, amelyet lehunyt szemmel látott, egyre határozottabb lett. Végül egy napon kénytelen volt beismerni magának, hogy ő bizony behunyt szemmel is lát, ha mégoly furán is.
Sokáig nem említette senkinek. Tartott tőle, hogy bolondnak tartanák érte. A szülei előtt is hallgatott, pedig ez korábban nem volt jellemző. Ő sem titkolt semmit előlük, ők sem titkoltak semmit Ada elől. Soha nem hülyítették a mikulással, a húsvéti nyúllal, és azt sem hallgatták el, hogy örökbe fogadták őt, legalábbis azóta, hogy fel bírta fogni.
Talán épp emiatt nem akarta elmesélni, hiszen tudta, hogyan került a szüleihez. Szülőanyja ápolt volt abban az elmegyógyintézetben, ahol adoptáló anyja előbb gyakornokként, majd elmeorvosként dolgozott. Valami barátságféle bontakozott ki a két nő között, s mikor a beszámíthatatlannak minősített Klara gyermeke megszületett, Beth elvállalta, hogy sajátjaként neveli fel. Ígéretét megtartotta, ő és férje sohasem éreztették Adával, hogy ne szeretnék éppen annyira, mint később megszületett fiukat.
Onnan, hogy ráébredt a látásában tapasztalt különösségre, még hosszú idő telt el addig, míg összeszedte a bátorságát, hogy bárkinek is szót ejtsen róla. Azonban a jelenség egyre erősebb lett, míg végül már nem bírta magában tartani, úgy érezte, muszáj valakinek beszélnie róla, hogy könnyítsen a lelkén, és esetleg valami magyarázatot kapjon rá.
Számba vette, hogy ki lehet az a személy, akivel képes lenne beszélni a dologról. Két barátja – az égimeszelő, mindig vidám, és bő szavú Robin és Alexandra, akit mindenki csak a fiús Alex néven szólított – szóba sem jöhetett, nem tudta volna felhozni a témát, s ha netán mégis, nem tudta volna elviselni kételkedő, vagy rosszabb esetben idegenkedő tekintetüket.
Öccse már közelebb állt a dologhoz, nagyon jó testvéri viszonyban voltak, de Jed mostanában kezdett szorosabb kapcsolatba kerülni a női nemmel, és valahogy képtelen volt három percnél tovább beszélgetni vele úgy, hogy a fiú ne kanyarodjon vissza az aktuális kiszemeltjéhez, vagy hódításához. Ada mindig elnéző mosollyal hallgatta öccse locsogását, és a fiú szerint egetrengető kérdésekre képességeihez mérten válaszolgatott.
Végül is eljutott a kézenfekvő megoldáshoz, a szüleihez. Voltaképpen eleve velük szeretett volna beszélni, csak azért próbált más megoldást találni, mert úgy vélte, nem célszerű egy elmeorvost traktálni a furcsaságaival, még a végén ott köt ki, mint ahol vérszerinti anyja.
Nem tudhatta, hogy éppenséggel nem is jár messze a valóságtól, édesanyja ugyanis pont e miatt a képessége miatt került az elmegyógyintézetbe.
Miután Ada elhatározásra jutott, összeszedte a bátorságát, és egyik este, vacsora után, midőn szülei épp a tévé előtt ülve, ám arról tudomást sem véve beszélgettek, melléjük telepedett az egyik fotelbe.
– Anya, apa, szeretnék valamiről beszélni veletek, és szeretném, ha végighallgatnátok – kezdte félénken, hangjából kicsendült a szorongás.
– Hogyne, kicsim, mondd csak – válaszolta az anyja, hátrarázva világosbarna, pár szőke melírcsíkkal tovább világosított haját.
Ada egy pillanatra eltűnődött, hogy ha nem tudná, hogy örökbe fogadták, akkor is rájöhetne, hisz apja haja sörszőke, Jed pedig kiskorában tejfölszőke volt, ami később némileg besötétedett. Ezzel szemben Ada haja sötétbarna, olyannyira, hogy ha nem napsütésben vagy erős lámpa fényében látja az ember, feketének mondaná. Az arcformája ovális, míg apjáé és Jedé jóval szélesebb.
Enyhén megrázta a fejét, hogy elűzze a gondolatot, és visszatért eredeti problémájához.
– Nem is tudom, hogy hol kezdjek hozzá – kezdte habozva, majd nagy levegőt véve belevágott. – Valami furcsaság van a látásommal. Mintha becsukott szemmel is látnék, ami pedig képtelenség. – Beth nyelt egy nagyot, majd idegesen összenézett a férjével, de nem szakította félbe a lányt, így ő folytatta. – Nem is tudom, hogy magyarázzam el, mintha valamiféle hőlátás lenne, mint amilyenek a hőkamerás felvételek, csak nem olyan színes. Az emberek vörösesen derengenek, a tárgyak viszont szürkések.
– Kígyólány – motyogta anyja maga elé meredve.
– Tessék? – kérdezett vissza Ada zavartan.
– Semmi, kicsim, folytasd csak – mondta Beth, és bíztatóan rámosolyodott a lányra.
– Hát igazából ennyi, szóval olyasmit látok behunyt szemmel, mintha valami infravörös, vagy hőkamerás felvétel lenne. De kipróbáltam a fürdőszobában is, és a kádnyi forró víz jóval halványabb volt, mint az emberek, szóval nem hőlátás, hanem valami más. Nem tudom, mi lehet ez. Persze rákerestem az interneten, de még csak hasonlót sem találtam, csak pár cikket a kígyók hőlátásáról, de az sem igazán látás, csak érzékelés, szóval semmi közöm hozzá. Fogalmam sincs, mi baja a szememnek, de egyre jobban látok behunyt szemmel – mire eddig eljutott, hangja már kissé hisztérikusba hajlott.
– Nyugodj meg, Ada, ne pánikolj – mondta az apja, miközben felállt, odalépett a lányhoz, letérdelt a fotelje mellé a szőnyegre, és kezét megnyugtatóan a karjára tette.
Beth szintén közelebb húzódott, hogy el tudja érni a lányt, és megfogta a kezét.
– Nem mondhatnám, hogy nem lep meg a dolog – mondta –, de tisztában voltam vele, hogy van rá esély, hogy ez veled is megtörténik.
– Micsoda? – nézett rá hatalmasra tágult szemekkel a lány. – Te tudtad, hogy ez lesz? De honnan?
– Nem tudtam, csak annyit, hogy nálad is lehet ilyesmi. És onnan, hogy édesanyádnak is volt ugyanilyen képessége.
Ada ennél meglepettebb képet már nem is vághatott volna, de csak várt, hogy Beth folytassa.
– Klara azért került oda az elmegyógyintézetbe, mert egy baleset utáni szemvizsgálat során elmondta egy szemorvosnak, hogy behunyt szemmel, és a sötétben is lát. Az orvos persze nem hitte el, összehívott egy rakás orvost, akik mindenféle pszichológiai vizsgálatokra küldték, végül úgy határoztak, hogy bolond. Így került hozzánk, a Szent Margaretbe.
Természetesen anyádnak semmi baja nem volt az agyával, de képtelen voltam meggyőzni az igazgatót, hogy végezzünk egy kísérletet, ahol laboratóriumi körülmények között megvizsgálhatjuk a különös látását, és kizárhatjuk a csalás lehetőségét, én akkor még csak gyakornok voltam ott, és nem vettek komolyan. Inkább rásütötték a Kígyólány gúnynevet – mintha olyan vicces volna –, engem meg Kígyóbűvölőnek csúfoltak a gyakornok-kollégák. Pár héttel a születésed előtt kaptam meg a végleges orvosi engedélyemet, de még az sem számított annyit, hogy elérjem, vizsgálják meg Klarát alaposabban. Csak azt kaptam, hogy bizonyára én is jobb helyen lennék az ápoltak, mint az ápolók között, és ha sokáig feszegetem a témát, akkor szedhetem is az útilaput a talpamra. Kezdő orvosként ez a karrierem végét jelentette volna.
– És te hogyhogy hittél neki? – kérdezte Ada.
– Én összebarátkoztam anyáddal, sok időt töltöttünk együtt, és kettesben végeztünk is jó pár kísérletet, amivel bebizonyította nekem, hogy nem hazudik, és nem is őrült. Csaknem kilenc hónapot töltött bent, ez idő alatt sort kerítettünk elég sok vizsgálatra.
Ada tisztában volt vele, hogy Klara pár hetes terhes volt, amikor bekerült a Szent Margaret elmegyógyintézetbe, és miután Ada megszületett, alig több, mint egy hét múltán rejtélyes okból meghalt. Rejtélyes, mert semmi okát nem találták, teljesen egészséges volt, a szülés rendben lezajlott, minden rendben levőnek látszott, de Klara biztos volt benne, hogy meg fog halni, ennek nemegyszer hangot is adott, és kérlelte Beth-t, hogy vegye magához a lányát.
Beth-nek a nőgyógyásza azt mondta, hogy nagyjából 8-10% esélye van annak, hogy gyermeke lehessen Petertől, a férjétől, így az akkor még fiatal nőt, és férjét nem is nagyon kellett győzködni, hogy örökbe fogadják az újszülöttet. Hogy az orvos tévedett-e, vagy csak szerencséjük volt, nem derült ki, de Ada féléves kora környékén megfogant Jed.
– És anya is ilyen vöröses derengést látott? – kérdezte Ada kíváncsian.
– Eleinte – mondta Beth. – Legalábbis így mesélte nekem. De később már nem annyira derengés volt, és már nem is csak vörös. Talán valamiféle auralátás lehetett ez nála, mert észrevette az ember hangulatának változásait is, de ugyebár az auralátók nyitott szemmel látják a színeket.
– Hát ez pompás – fanyalgott Ada –, ezek szerint további színek várhatóak!
– Ha csak színek lennének – dünnyögte Beth. Ada felkapta a fejét, és kérdően nézett az anyjára. – Klara idővel elkezdett olyan jeleneteket látni, amelyek nem történtek meg a valóságban. Legalábbis nem akkor… Később.
– Úgy érted, hogy a jövőbe látott? – kérdezte a lány elvékonyuló hangon, úgy érezte, hogy nem áll messze a teljes kiborulástól.
– Nos… Igen – felelte Beth. – Bár ezt a részét nemigen tudtuk kísérletekkel bizonyítani, a dolog természetéből adódóan, ugyanis ezek a… látomások rendszertelen időközönként jelentkeztek. De pár apróbb ilyen bevillanást Klara elmesélt nekem, és utóbb némelyiket láttam is bekövetkezni, de nem igazán nagy horderejű dolgok voltak. Mint például az, hogy az egyik nővér elejt egy tálcát, vagy ilyesmik… Amire éppenséggel lehetett is számítani, ugyanis a nővérke rettentő kétbalkezes volt. De anyád azt is megmondta, hogy mi lesz a tálcán… Aztán volt még valami, amit előre megjósolt, ami csak a halála után következett be. Egy betörés a Szent Margaretbe. Látszólag nem tűnt el semmi, csak a behatolás nyomaiból lehetett tudni, hogy betörtek. Klara azt is tudta, hogy ki a tettes, de nem volt hajlandó elárulni.
– Ez igazán hátborzongató – mondta Ada összevont szemöldökkel. Majd nagyot sóhajtott. – És mindezt miért nem mesélted el korábban? Nem lett volna jobb, ha előre tudok róla? Ha nem parázok éveken át? – kérdezte felháborodva.
– Klarával egyetértettünk abban, hogy jobb, ha megvárjuk, hogy valóban jelentkeznek-e nálad a képességei, mert ha nem, fölösleges traumának teszünk ki téged. Igazság szerint mivel ilyen sokáig nem szóltál, kezdtem azt hinni, hogy nem örököltél semmiféle képességet, mert édesanyádnál már tizenöt-tizenhat éves korában kezdődtek. Miért nem szóltál? – fakadt ki Beth. – Nem bízol bennünk?
– Ó, dehogynem, Anya – sietett a válasszal Ada –, de értsd meg, amikor az ember szülőanyja egy elmegyógyintézetben hal meg, nem bátorítja arra, hogy könnyedén bevallja a saját agybaját egy szakorvosnak. – Az utolsó szavaknál keserűen elnevette magát. Majd eszébe jutott még valami. – Arról nem tudsz, hogy édesanyám is örökölte-e valakitől?
– Ada – válaszolta Beth –, az anyád felkészült arra, hogy ha örökölted a képességeit, kérdéseid merülhetnek fel, és tudta – hogy honnan, ne kérdezd, nem tudom – hogy nem lesz itt, hogy személyesen válaszolja meg. Ezért hagyott számodra egy naplót, amit teleírt neked, hogy ne maradj útmutatás nélkül. Abból valószínűleg megtudhatsz mindent, amit tudni akarsz. – Ezekkel a szavakkal a nő felállt, és kisétált a helyiségből.
A hangok alapján a hálószobájukba ment, röviden kotorászott, majd kisvártatva egy könyvecskével tért vissza, egy bőrkötéses naplóval, és Ada kezébe nyomta.

Ugyan egyelőre még nem terveztem elkezdeni a blogot, de ha már akad egy olvasóm (Köszi, Darawona! :D), akkor úgy vélem, hogy illik valamit ideírni. Mivel a "regényem" nem igazán halad (értsd: mindössze 2 azaz kettő oldal készült el belőle), így bemásolom ide Hullócsillag Alteregó című pályázatára írt novellámat, amivel a tapasztalaton és az írás örömén kívül nem nyertem semmit (na jó, kaptam egy nagyon szép emléklapot is). :)
Előre is elnézést a szerkesztés miatt, képtelen vagyok ugyanolyanra összehozni, mint amilyen az eredeti doksi volt...

A hasonmás

Egykedvűen bandukoltam a koszlott mellékutcán. Hazafelé tartottam a munkából, magamban még mindig Smith úr miatt dohogtam. A vén kéjenc! Nem átallotta szóvá tenni, hogy Brigitte, a kolléganőm mennyivel kedvesebb, mint én. Haha, kedvesebb. Fogalmazhatunk így is. Hát nem állt szándékomban kedvesebbnek lenni, Smith úrnak a szagát sem bírtam. Nem tréfálok, volt valami, ami iszonyatosan irritált benne; ha egy légtérben tartózkodtam vele, a rosszullét kerülgetett. Ha előttem utazott a lifttel, inkább a lépcsőzést választottam, amíg ki nem szellőzött az a szag. Nem tudom, hogy valami tisztálkodó szernek vagy illatszernek köszönhette-e, vagy talán a pokol kénköves bűzét éreztem rajta, de a lényeg, hogy nem voltam képes elviselni.

Nem volt jó ember. Mindenki tudta, hogy a női alkalmazottakat a küllemük alapján választotta, vajmi keveset nyomott a latban a szakmai hozzáértés, a képzettség vagy az intelligencia. De mint humánerőforrás-igazgató, ügyvezető igazgató helyettes, és elég nagy arányú részvényes, nemigen akadt senki, aki szóvá merte volna tenni, hogy ne a saját tyúkketreceként tekintsen a cégre.

Mindazonáltal Smith úrnak szerencsére semmi köze sincs a történetünkhöz, csupán annyi, hogy épp miatta voltam rossz hangulatban. De ez is csak múló állapot volt, hiszen eszembe jutott, hogy kaptam egy igen kedvező állásajánlatot, így minden nappal közelebb kerültem az időponthoz, amikor végre Büdi úr kezébe nyomhattam a felmondásomat.

Séta közben elértem a kis terecske mellé, hazafelé néha megálltam itt, leültem a zsebkendőnyi zöld területen, a pár csenevész fa árnyékában megbúvó padra. Szokásomhoz híven teljesen hátrahajtottam a fejem, és felnéztem a kis fákra, csodáltam őket, hogy képesek itt, a bérházak között életben maradni. A lombok között átszűrődő fény az alkonyat valószerűtlen színeit vetítette rám.

Ekkor lépett oda hozzám a pasas. Alacsony, gömbölyded férfi volt, az ötvenes évei közepén-végén járhatott. Kopaszodott, drótkeretes szemüvegét kezében fogta, a szára végét rágcsálta.

– Ne haragudjon, kisasszony, hogy ismeretlenül megszólítom, de lenne egy ajánlatom az ön számára. – Tekintetem elsötétült, s már épp levegőt vettem, hogy elküldjem valami melegebb éghajlatra, amikor kitörésemet megelőzve gyorsan folytatta. – Ne értsen félre, semmi tisztességtelen szándékom nincs, csak munkát ajánlanék. Nem valamiféle erotikus fotózás, vagy ilyesmi, ne ijedjen meg. Viszont jól fizet. A tér túlsó végén van egy kis kávézó, nem ülne be velem oda egy italra?

A férfi kezdett egyre gyanúsabb lenni. Így akar felszedni? Hiszen bőven az apám, szűken még a nagyapám is lehetne. Persze a férfiaknál sosem lehet tudni.

– Nézze, jobban érdekel a saját korosztályom – mondtam összeráncolt homlokkal.

– Nem, nem randira hívom, vegye úgy, hogy egy szokatlan helyen lévő állásinterjúra jön. Ugye jön? – kérdezett vissza.

Sóhajtottam. Végül is nyilvános helyen leszünk, nem veszthetek semmit, ha valami nem tetszik, egyszerűen otthagyom és hazarohanok.

– Rendben – egyeztem bele.

Elbattyogtunk a kávézóba, és célzatos viselkedésem hatására az utcából lekerített „teraszon” telepedtünk le. A felbukkanó pincér felvette a rendelést, majd magunkra maradtunk.

– Hol is kezdjem – hezitált a férfi.

– Például azzal, hogy hogyan szólíthatom.

– Valóban, bocsássa meg az udvariatlanságomat. A nevem Steven Born.

Felnevettem. Tényleg, született Steven a pasas, gondoltam. Egy halvány mosolykezdemény suhant át az arcán, majd visszakérdezett.

– És önt hogy szólíthatom, kisasszony?

– Lana. A nevem Lana Stark.

– Mondja, Lana, zavarná, ha tegeződnénk? Tudom, a hölgyeknek illik ezt felvetniük, de alighanem a nagyapja lehetnék, így talán felrúghatnánk a hagyományokat.

– Megpróbálkozhatunk vele – mosolyogtam rá. Bár mosolyomba némi idegesség vegyült, még mindig fogalmam sem volt, mit akarhat tőlem ez az ember.

– Remek. Akkor kedves Lana, először azt szeretném megkérdezni, hogy láttad-e valaha a Nincs kettő négy nélkül című, Bud Spencer – Terence Hill filmet? A mai fiatalok már nemigen néznek efféle filmeket, szóval… – elhallgatott.

Teljesen ledöbbentem. Hogy jön ez ide? Mindazonáltal a valóságnak megfelelően válaszoltam.

– Dehogynem! Gyerekkoromban, mikor a nagymamámnál voltam, gyakran megnéztem. Elég kevés videokazettája volt, nem is mind az én világom, de azt a filmet tényleg szerettem – locsogtam, a feszültség néha így tört ki rajtam. Azt hiszem, ezzel nem csak én vagyok így.

– Pompás-pompás-pompás – motyogta Steven, majd elhallgatott, kitárt kezének ujjbegyeit hegycsúcsot formázva összeérintgette. Már épp kezdtem volna firtatni, hogy mégis mi olyan pompázatos ebben, mikor folytatta. – Ezek szerint nem kell neked elmagyaráznom, hogy mit jelent, hogy alteregó.

Újfent meghökkentem. Úgy látszik, ez az ember már csak ilyen meglepő.

– Hasonmás – válaszoltam, mint aki a leckét mondja fel. – A filmben egy gazdag unokatestvérpár hasonmásait keresi meg egy ügynökség, majd a hasonmások az eredetik helyébe lépve levadásszák a rosszfiúkat. Illetve lányokat – fűztem hozzá egy halvány mosoly kíséretében.

– Így van. Én is éppen ezzel foglalkozom. Azzal, mint a filmbéli ügynökség. Itt a névjegyem.

Átnyújtott egy kis kártyát, melyen ez állt:

Steven Born

Hasonmás közvetítő

Alatta cím, telefonszám.

– Ezt úgy értsem, hogy azért ajánl nekem munkát, mert valakire hasonlítok?

– Pontosan. Méghozzá a megszólalásig. Sőt, megkockáztatom, még megszólalás után is.

– És mi lenne a feladatom? Én nem tudnám elkapni a rosszfiúkat valaki más helyett.

– Erről szerencsére szó sincs – szögezte le. – Pár apróbb megbízatása lenne, bankba menni, néhány nyilvános helyen megjelenni, effélék.

– Mindez miért jó annak, aki felbérel engem, és miért jó nekem? – kérdeztem nyíltan.

– A megbízó indokai nem rád tartoznak, főleg azért, mert nem kevés pénzt áldoz arra, hogy neked is megérje. – Megnevezett egy szabad szemmel is jól látható összeget. Agyam vad számításba kezdett, ennyi pénzből megvehetném azt a külvárosi ikerházat, egyik felébe beköltöznék én, a másikba anyám, meglenne a vágyott veteményese és virágágyása, és én is kikerülnék a nyomasztó bérházak közül. Nem létezik. Mit várnak el tőlem ennyi pénzért?

– Mit várnak el tőlem ennyi pénzért? – tettem fel hangosan is a kérdést. – Merénylők lőnek rám, rendőrök tartóztatnak le valaki más helyett, vagy mi a fene? – tört ki belőlem.

– Szó sincs ilyesmiről. Ha már ennyire ragaszkodsz ahhoz, hogy eláruljak olyasmit, amit jobb lenne, ha nem tudnál, hát legyen. Megbízóm és a felesége – akihez annyira hasonlítasz – között nem igazán barátságos mostanában a viszony. A férj szeretne nagyobb részesedést a feleség vagyonából, és ebben leszel a segítségére pár nem túl megerőltető feladattal, amiért busásan honorál. Szeretném, ha ennyi információt elégnek találnál. Ha sikerül megegyeznünk, holnap délelőtt tizenegykor találkozunk a megbízóval.

– Akkor egyelőre azt mondom, rendben, de azért szeretném először látni a megbízót is.

– Mi sem természetesebb.

Megbeszéltük a másnapi találkozó paramétereit, majd elbúcsúztunk.

Tovább folytattam az utamat hazafelé, és fáradtan léptem be a lakásba. Nem fizikai fáradtságot éreztem, hanem inkább szellemit. Mintha kiszívták volna az életerőmet.

Legszívesebben felhívtam volna Anyát, hogy elmeséljem a történteket, de aztán inkább letettem róla. Én magam sem hittem még igazán, hogy ez lehetséges, semmi szükség rá, hogy Anya beleélje magát, aztán nagyot csalódjon.

Így aztán inkább számítógépezéssel és tévézéssel csaptam agyon az estémet.

Másnap betelefonáltam a munkahelyemre, és lázra és hasmenésre hivatkozva kimentettem magam a munkából.

Gondosan válogattam ki a megbeszélésre megfelelőnek tartott ruháimat, így lazán elegánsnak látszottam, de mégsem üzletasszonyosnak. A találkozóra szintén egy kávézóban került sor, ezúttal azonban egy lényegesen elegánsabb környéken, mint ahol én laktam. A Steven társaságában már egy asztalnál ülő férfi a harmincas évei elején járhatott, sötét, erősszálú haját viszonylag rövidre vágatta, hogy elejét vegye az amúgy göndörödésre hajlamos tincsek önálló törekvéseinek. Markáns arca elég jóképű volt. Közeledtemre mindkét férfi talpra ugrott, így láthattam azt is, hogy a megbízó nem valami magas, nagyjából akkora lehet, mint én, szövetnadrágba és ingbe bújtatott teste izmos, de valahogy az összhatás furcsa volt, testéhez képest a feje igen nagynak tűnt.

A férfi Alex Downey-ként mutatkozott be. Kézfogáskor tenyere nyirkosnak tűnt, nyilván ideges volt. Mindhárman helyet foglaltunk, és leadtuk a rendelést.

Alex – bár az is lehet, hogy Steven sugallta neki, többéves tapasztalata alapján – feltételezte, hogy kíváncsi leszek a feleségére, így hozott magával pár fotót. Valóban mintha magamat nézegettem volna, még azt az enyhén féloldalas mosolyt is felfedeztem, ami jellemző rám. Teljesen el voltam hűlve. A különbség mindössze annyi volt, hogy a hasonmásom frizuráján látszott, hogy neves fodrászszalonokban készítették.

Kiderült, hogy csupán pár hónapnyi közöttünk a korkülönbség, viszont egymástól fél országnyira láttuk meg a napvilágot. Korábban felmerült bennem valamiféle Két-Lotti-történet, de ezek után elvetettem az ötletet.

Alex elmesélte, hogy felesége, Chamille gazdag családból származik, de saját erejéből tovább gyarapította a családi vagyont, ugyanis elég kelendőek a kerámia-szobrocskái, tűzzománc képei és rézkarcai. Mindezt oly megvetően adta elő, mintha a képzőművészet valami alantas dolog lenne. Elbeszélése hatására mély ellenszenv fejlődött ki bennem ellene, és rokonszenv Chamille iránt. Azonban nem voltam biztos benne, hogy ez a rokonszenv nem csak annak szól, hogy az illető az én arcommal mászkál a nagyvilágban. Kiderült, hogy én magam is ismerem némelyik munkáját, csak nem az asszonynevén dedikálja őket, hanem a lánykori nevén.

Bő félórás beszélgetés után Alex rátért az igazi mondandójára.

– A te feladatod az lenne, hogy miután begyakoroltad Chamille aláírását, besétálsz a bankba, és a magánszámláját átíratod közös névre, hogy én is bármikor hozzáférhessek a pénzhez. Miután ez megvan, lesz még egy-két apróbb megjelenésed, de ezeket majd később egyeztetjük.

– Miből gondolod, hogy a feleségednek nem fog feltűnni, hogy olyan tranzakciók zajlanak a számláján, amelyeket nem ő indított? – kérdeztem rá az első logikai buktatóra a történetben.

– Ezzel te ne törődj, majd én megoldom – válaszolta flegmán. – Az nem is érdekel, hogy te mikor és hogyan kapod meg a pénzedet? Az tartozik rád.

– Dehogynem – válaszoltam szemlesütve. Ahogy rámpirított, mintha egy apa szólt volna rá kamasz lányára. Vajon a feleségével is ilyen? Szép kis házasságuk lehet.

– Tíz százalékot kifizetek a banklátogatás előtt, és hetven százalékot utána. A fennmaradó összeget a legvégén kapod meg. Megfelel így?

– A hogyanról nem esett szó. Készpénz, utalás? – kérdeztem.

– Készpénz – szögezte le. – Nem gyanús, ha találkozunk, hiszen csak azt látnák, hogy a feleségemmel vagyok, de Born úr szerint az a szokás, hogy nála helyezem letétbe a pénzt, és te tőle kapod meg. A ruhát, amiben a bankba mész, szintén ő fogja odaadni neked.

– Rendben. Akkor már csak pár aláírás Mr. Born szerződésén, illetve a bank címét és az időpontot kell leegyeztetnünk.

Átnéztem a szerződést, melyben egyetlen szó sem esett arról, hogy ki a megbízó, csak arról, hogy Mr. Born cégével kötöttem megállapodást, illetve szerepelt a fizetés ütemezése is, de olyan cselesen volt megfogalmazva, hogy az összeg nem, csak egy mellékleten. Nem voltam benne biztos, hogy ez így megszokott, de Mr. Born csak annyit fűzött hozzá, hogy a cége mindent a legnagyobb diszkrécióval intéz. Aláírtam a papírokat, és megbeszéltük a további tudnivalókat, kaptam egy kisebb paksamétát, melyben banki papírok és személyazonosító iratok mellett aláírásminták, valamint Chamille fotói voltak, hogy hasonló frizurát készíttethessek magamnak, majd ezután elváltam a kávézóban maradó két férfitől.

Gyomromban a rossz érzés nőttön-nőtt, nem tetszett ez az egész. Nem figyeltem, merre megyek, csak elgondolkodva rakosgattam a lábaim egymás elé. Már vagy negyed órája bóklásztam a mellékutcákban céltalanul, mikor észrevettem, hogy a kávézótól alig valamivel messzebb bukkantam ki az egyik szűk kis utcácskából.

Nem sokkal előttem Alex bandukolt, mobiltelefonján elmélyülten beszélgetett valakivel.

– Igen, drágám, a hasonmás átíratja a számlát közösre, aztán pár nap múlva elintézzük őt… – hallottam meg véletlenül a beszélgetéséből egy foszlányt.

Elintézzük? Ezt úgy értette, hogy megöljük? És kit? Hogy folytatta a mondatot? Elintézzük a feleségemet, vagy elintézzük a hasonmást? Vagy mindkettőt? Hiszen tanúskodhatnék ellene a bíróságon, ha a felesége gyilkosság áldozata lenne. Jó ég, mibe keveredtem?! És milyen bajba jutott az alteregóm? Hiszen lehet, hogy nem csak meglopni akarja a férje, hanem megölni is.

Agyamban lázasan kergették egymást a gondolatok. Born biztosan tudja, hogy hol lakom, nyilván nem akkor látott először, amikor előadta különös munkaajánlatát, hanem már korábban is követett. Tehát mivel eltűnni nem tudok, végig kell játszanom ezt a játszmát, amibe belekeveredtem, csak nagyon észnél kell lennem. Nem szeretném, ha az eltervezett ikerház helyett egy urnában kötnék ki. Egészségtelen. És szűkös is.

Ahogy töprengtem, egyre inkább körvonalazódott bennem, hogy mit kell tennem, ha túl akarom élni. Igazából elég egyszerű. Hiszen ki az, akiben bízhatok, aki biztosan nem Alex Downey-val fúj egy követ. Nyilvánvaló. Chamille.

A paksamétában talált személyi iratok alapján megtudtam, hogy hol lakik Chamille, majd a lakcíme alapján kiderítettem a mobilszámát. Csodálkoztam, hogy nem titkos a szám, aztán arra gondoltam, hogy talán üzleti megfontolásból van így.

Innentől már „csak” az volt a gond, hogy mégis mit mondjak neki? Bocsi, a férjed minimum meg akar lopni, de az is lehet, hogy meg akar ölni, meg engem is, találjunk már ki valami okosat. Nem hinném, hogy kedvező fogadtatásra találnék.

Egyéb ötletem nem lévén ellátogattam a lakhelyére, de nem mertem becsengetni, mert hátha a férj nyit ajtót. Na akkor aztán Alex akkor is kinyírna, ha eredetileg nem tervezte.

Ahogy ott botorkáltam a ház előtt céltalanul, egyszer csak kilépett a hasonmásom.

Szabadidőruhába volt öltözve, vállán hátizsák. Nemigen nézett semerre, csak megindult az egyik sarok felé. Jobb ötlet híján a nyomába eredtem.

Nem ment messzire, mintegy háromsaroknyi séta után befordult egy edzőterembe.

Hosszas habozás után úgy döntöttem, hogy ide is követem.

Ahogy körbenéztem a tágas, kondigépekkel és a rajtuk izzadó izomkolosszusokkal zsúfolt helyiségben, megláttam őt az egyik futópadon. Ezúttal nem volt olyan szerencsém, mint amikor az otthonából kilépve nem nézett körül, most épp találkozott a tekintetünk. Eredetileg tovább pásztázott volna, de ahogy meglátott, visszakapta rám a szemét. Ezen azt hiszem, nincs mit csodálni.

Most már minden mindegy alapon egyenesen odamentem hozzá. Nem volt sok időm gondolkodni, de míg odalépdeltem hozzá, úgy döntöttem, hogy mégiscsak az lesz a járható út, amit korábban a telefonhívás tervezésekor elvetettem, csak kissé finomabb formában.

Megálltam vele szemben, és igyekeztem a lehető legnyugodtabb hangon megszólalni.

– Hello, a nevem Lana Stark. Ha jól tudom, te Chamille Downey vagy. Beszélnünk kellene egy fontos ügyben.

Leállította a futópadot, és lelépett róla.

– Miről, te vagy a rég elveszett ikertestvérem, és most jöttél az örökség feléért? – kérdezte gunyoros hangon.

– Nem – válaszoltam. – Ennél sokkal fontosabb ügyben, jól tennéd, ha meghallgatnál.

Komoly arckifejezésem meggyőzhette. Kelletlen arccal követett a terem túlsó végében álló bárpult környékén elhelyezkedő asztalok felé. Mikor odaértünk, az egyik kis kerek fémasztalka felé intett, amelyik környékén senki nem ült.

– Ülj le, mindjárt jövök – vetette oda, majd a pulthoz lépett, és kért két pohár frissen facsart narancslevet. Amint megkapta, visszatért az asztalhoz, letette a poharakat, és leült egy székre. – Szóval? Miről akarsz velem beszélni?

– Nem igazán tudom, hogy hol is kezdjem – haboztam.

– Talán az elején – mondta felvont szemöldökkel.

– Nem is olyan egyszerű az – sóhajtottam, majd belevágtam. Tényleg az elején. – Pár nappal ezelőtt odajött hozzám egy idősebb fazon, hogy munkát ajánlana. Azt mondta, hogy hasonmásokat közvetít, és munkát ajánlana – közben előhalásztam a táskámból a Borntól kapott névjegyet, és a nő kezébe nyomtam.

– Miféle munkát? – nézett rám kételkedve. – Én nem kerestem magamnak hasonmást – folytatta szemlátomást összezavarodva.

– Nem is te, hanem a férjed, Alex. Ő keresett egy hasonmást, és meg kell mondanom, nem valami tisztességes céllal. Már ne is haragudj, hogy tudtál hozzámenni egy ilyen alakhoz? – bukott ki belőlem a kérdés.

– Akkoriban jó ötletnek tűnt – mosolyodott el. – Azóta persze rájöttem, hogy leginkább apámat akartam bosszantani, de akkor úgy éreztem, hogy tényleg szeretem. De ha lehet, inkább térjünk vissza a tárgyra.

– Igazad van – mondtam. – Szóval azt kérte tőlem, hogy a saját bankszámládat írassam át kettőtök nevére, hogy ő is hozzáférhessen.

– Micsoda? – bőszült fel rögtön, amin természetesen nem is csodálkoztam. Teljesen érthető, hogy kiakadt. – De hogyan? Mit képzelt magáról? Hogy juthatott ilyesmi az eszébe? És mit gondolt, nem veszem észre? – záporzottak belőle a kérdések. Ez utóbbi után azonban közbevágtam.

– Na látod ezt én is megkérdeztem, de csak annyit mondott, hogy ez az ő dolga, ne ezzel foglalkozzak. Ami a később történtek fényében elég nyugtalanító.

– Miért, mi történt még? Egyáltalán, most akkor átírattad a nevére a számlámat?

– Nem, még nem, azt későbbre tervezte be, szóval a számlád miatt egyelőre ne aggódj. Viszont a megbeszélésünk után egy kicsivel később véletlenül megláttam a férjedet, amint telefonon beszélget valakivel, akit drágámnak szólított.

Elsápadt. Meg is értettem, épp most közöltem vele, hogy a férje rá akarja tenni a kezét a pénzére, és feltehetőleg szeretőt is tart. Csak azon csodálkoztam, hogy hitt nekem, hiszen egy vadidegen vagyok, aki elég kemény vádakkal illette a férjét.

Elmeséltem neki a véletlenül meghallott fél mondatot, hogy mennyire megijedtem, mikor hallottam, és hogy milyen kétértelműnek találtam. Egy darabig kérdezgetett, hogy pontosan milyen szavakat használt, milyen hangsúllyal mondta, de végül is ő sem jutott többre, mint én. Hátradőlt székében, és csüggedten bámult maga elé.

Egy darabig hagytam őt emésztgetni a kapott információkat, majd megtörtem a csendet.

– Most mit szándékozol tenni? – kérdeztem, majd újra az elmémbe furakodott egy korábbi kérdés. – Tudom, hogy hülyén hangzik ez most tőlem, de fel sem merült benned, hogy hazudok? Sok mindennel persze nem tudnám bizonyítani az igazamat, mert ugyan vannak nálam mindenféle iratok, meg fotók, de azt nem tudom igazolni, hogy a férjedtől kaptam őket. Eszedbe sem jutott, hogy talán csak kitaláltam mindezt?

Rám nézett, és szomorkásan elmosolyodott.

– Nem. Sajnos mindaz, amit elmondtál, nagyon is Alexre vallana. Én voltam az, aki hazudtam magamnak, úgy tettem, mintha nem venném észre, hogy valójában milyen görény – mondta nagyot sóhajtva.

Elnevettem magam a kifejezésen.

– Szóval akkor mit fogsz csinálni? – tértem vissza az előző kérdésemhez.

– Fogalmam sincs – sóhajtott ismét. – Nem tudom, mennyire avatott be a kedves férjem a pénzügyi dolgainkba.

– Semennyire – mondtam az igazságnak megfelelően.

– A helyzet az, hogy a házassági szerződés értelmében, ha én adom be a válópert, és nincs rá valami bizonyítható, nyomós okom, vagy ha az én hibámból mondják ki a válást, akkor megkapja a közös bankszámlánkon levő összeg felét, és persze a ház felét is, meg persze kocsi, miegymás, de legalább a saját bankszámlámon lévő pénzhez nem jut hozzá. Ez utóbbin egyébként jóval több pénz van, mert oda folyik be az eladott szobraim, képeim ára, illetve eleve volt rajta egy nagyobb összeg, amit apámtól kaptam, bár sosem nyúltam hozzá, inkább csak gyarapítottam. A végrendeletem értelmében, ha meghalok, akkor örökli az egész házat, és a közös számlát, illetve ha több is van, közös számlákat, viszont a külön számlám apámra száll vissza. Nyilván ezért lenne Alex érdeke, hogy közössé tegye a sajátomat, mert így, ha eltesz láb alól, akkor jóval jobban jár.

– Akkor első lépésként talán meg kéne változtatnod a végrendeletedet, méghozzá nem is titokban, hanem a tudtára adni, hogy nem érdeke, hogy megöljön – mondtam ki az első dolgot, ami az eszembe jutott.

– A végrendelet megváltoztatásával egyetértek, de hogy eláruljam neki? Nem hinném. Akkor rögtön tudná, hogy rájöttem a terveire, és te kerülnél veszélybe. Nagyon bosszúálló tud lenni, és gyanítom, hogy megvannak a kapcsolatai, hogy úgy intézze el, hogy ő ne keveredjen gyanúba. Ha már voltál ilyen rendes, és megkerestél, hogy elmondd nekem mindezt, ahelyett, hogy simán segítettél volna a férjemnek, nem hagyhatom, hogy bajod essen. Valami mást kell kitalálnunk.

Nem tudom, hogy megfeledkezett-e arról, hogy a saját életemet is féltve jöttem el hozzá, vagy csak nagyvonalúan átsiklik fölötte, mindenesetre örültem, hogy szövetségesének tekint.

– Bármennyire nem akarok – folytatta –, azt hiszem, kénytelen leszek apámhoz fordulni. Neki mindig elég jó meglátásai vannak, hátha kitalálja, mit tehetnénk.

– Akkor? Maradjunk annyiban, hogy te beszélsz apáddal, elmeséled neki a helyzetet, én meg tegyek úgy, mintha mi sem történt volna? Aztán majd egyeztetünk, hogy mire jutottál apáddal? – kérdeztem.

– Iiiigen – nyújtotta el a szót –, egyelőre ennyit tudunk tenni. Majd felhívlak, rendben?

Telefonszámot cseréltünk, majd elbúcsúztunk. Ő folytatta az edzését, mint mondta, talán a mozgás megnyugtatja, én pedig hazamentem.

Utóbb megnéztem, és nem azt a számot adta meg, amit a tudakozóból megtudtam.

Másnap furcsa volt olyan hétköznapi dolgokkal foglalkozni, mint a munka. Egész nap az járt a fejemben, hogy valószínűleg életveszélyben vagyok, és azzal próbáltam magam nyugtatgatni, hogy Alex addig biztosan nem nyírat ki, amíg át nem írattam a számlát a nevére. Az sem tett jót a munkához való hozzáállásomnak, hogy következő hétfőn terveztem beadni a felmondásomat, és elővett az úgyis-minden-mindegy-érzés. Mint régen az iskolában a vakáció előtti napok, amikor már nincs semmihez kedve az embernek, vagy inkább talán türelme nincs? A lényeg, hogy legkevésbé sem figyeltem arra, amit csináltam.

Kora délután megszólalt a telefonom.

– Szia, Chamille vagyok – szólt bele a hívó, mielőtt még akár csak köszönhettem volna. – Itt vagyok apámnál, és borzasztóan kíváncsi rád. Elkezdtem mesélni neki, hogy hogyan találkoztunk, és azóta sem hagyja, hogy elmeséljem, hogy miért kerestél meg, csak azért nyaggat, hogy szeretne megismerni. Pedig igazán jól tenné, ha végre meghallgatna – mordult olyan hangon, amely nyilvánvalóvá tette, hogy az apja hallja a beszélgetést, mi több, igazából az utóbbi mondat egyenesen neki szólt. – Nem lenne ellenedre megismerni a szüleimet?

– Neeeem – nyújtottam el a szót, hogy időt nyerjek, tartottam tőle, hogy nem fogadnak majd valami kedvezően –, de még a munkahelyemen vagyok. Meg aztán biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – álltam elő a farbával.

– Ne aggódj – nevetett –, nem fogják leharapni a fejedet. Csak kíváncsiak rád. Főképp apám.

– Rendben, lehet róla szó. De most nem érek rá, mint említettem, dolgozom. Vagy munka után, vagy valamikor máskor lenne alkalmas.

– Hol dolgozol, és mikor végzel? – kérdezte kis töprengés után. – Elmegyek érted.

Egyeztettük a helyet, és az időpontot, majd letettük.

Tűkön ülve vártam a munkaidő végét, részint izgatottan készültem a találkozásra, részint elodáztam volna, akár a végtelenségig. De az időpont eljött, és kifelé indultam. Chamille ott állt a bejárat előtt egy meglehetősen nagy, és meglehetősen lesötétített üvegű éjkék autóban, csak onnan tudtam, hogy ő az, hogy félig leengedve az ablakot integetett felém lelkesen.

Ahogy beszálltam mellé, olyan örömmel fogadott, mintha régen látott jó barátnője lennék, nem pedig egy szinte vadidegen, akivel egy napja találkozott.

Útközben az életünkről beszélgettünk, melyikünk hova járt iskolába, milyen szakkörökre, edzésekre jártunk, illetve arról, hogy hogyan kötött ki a képzőművészet mellett. Megígérte, hogy elvisz majd a műtermébe („dühöngő”, ő így emlegette, mert állítása szerint a legjobb munkáit akkor készítette, ha valami, vagy valaki – és ez általában a férje volt – jól felbosszantotta), és megnézhetem alkotás közben, sőt, akár én is megpróbálkozhatom vele. Jól hangzott, de nem tudtam, mennyire gondolja komolyan.

A szülei házához érve ismét elképedhettem. Valószínűleg a kukatároló helyiségük lehetett akkora, mint az én lakásom. Miután beléptünk, Chamille körbemutogatott a házban, nem nevezhetném körbevezetésnek, csak úgy elmondta, hogy merre mi van. Annyit azért így is láttam, hogy fényűzően, és ízlésesen berendezett ház. Mikor ezt megjegyeztem, Chamille külön kiemelte, hogy nem valami lakberendezőnek köszönhető, hanem az édesanyja munkája.

Bevezetett a nappaliba, ahol már vártak minket a szülei.

Apja egy egészen enyhe pocakot eresztett, magas, és sármos férfi volt, enyhén mákosodó, eredetileg sötét hajjal, az édesanyja világosbarna hajú, kortalan arcú nő. Chamille inkább az apja vonásait örökölte, bár a hajszíne az anyjáéra hasonlított. Csak tudnám, akkor én kitől örököltem – futott át az agyamon, mosolyt csalva arcomra. Chamille anyja, amint meglátott, két tenyerét álmélkodva összecsapta, majd szája elé kapta, mint egy kisgyerek, amikor meglátja a feldíszített, ragyogó karácsonyfát. Ettől már széles mosoly terült szét az arcomon, és kezdeti zavarom enyhülni kezdett.

Chamille apja kedvesen feleségébe karolva elém sietett, hogy üdvözölhessen.

– Üdvözlöm, a nevem Matthew Slade, ő pedig a nejem, Karoline.

– Lana Stark vagyok, és köszönöm szépen a kedves meghívásukat. Az otthonuk igazán gyönyörű – mondtam udvariasan, mire Karoline Slade hangosan felnevetett. Feltételeztem, hogy nem a ház dicséretét találta ilyen mókásnak. Nem is tévedtem.

– Tisztában vagyok vele, hogy a „meghívásunk” – mutatta az idézőjeleket az ujjaival – meglehetősen rámenős volt. Ne haragudjon, hogy így idecitáltuk önt, de a lányom mesélt magáról, és képtelen voltam elhinni, hogy tényleg annyira hasonlít rá. De valóban, akár ikertestvérek is lehetnének. Pedig nyilván tudnánk róla, ha született volna még egy gyermekünk – villantott egy hamiskás mosolyt.

– Ha valaki, akkor ön nyilván jelen volt, Mrs. Slade – nevettem fel én is.

– Kérem, szólíts inkább Karoline-nak, a férjemet pedig Matthew-nak, és az idősebb jogán javasolom, hogy tegeződjünk.

– Rendben – egyeztem bele.

– Gyertek lányok, üljetek le – invitált Karoline a kényelmesnek látszó fotelek és kanapék alkotta beszélgetősarok felé. – Lana, kérsz egy kávét, vagy teát? Chamille, gondolom, te a szokásos gyümölcsteádat kéred – fordult jó ideje szótlan lánya felé.

– Persze, Mami, hisz ismersz. És te, Lana?

– A gyümölcstea nekem is remek lesz, nemigen kávézom – válaszoltam.

Karoline elsietett a konyha felé, bár nem lepődtem volna meg azon sem, ha csak csenget egy szobalánynak. Nyilván minden elő volt már készítve, mert mire elhelyezkedtünk az alacsony dohányzóasztalka körüli, valóban kényelmes fotelekben, már meg is jelent egy kis tálcával.

Mikor már mindenki az italát kortyolgatta, megkezdődött a faggatásom. Minden apróságra kíváncsiak voltak, életem 23 évének minden apróbb vagy jelentősebb eseményére. Őszintén válaszolgattam a kérdéseikre, és én lepődtem meg magamon a legjobban, hogy korábbi zavarom mennyire elmúlt. Matthew szóvá tette, hogy szívesen megismerkedne a szüleimmel, mire Karoline tapintatosan hozzáfűzte, hogy természetesen nem egyszerre, hiszen már tudta, hogy elváltak, és apám újra megnősült.

Már jócskán esteledett, mikor eszembe jutott, hogy Chamille eredetileg miért látogatott el ma a szüleihez, amitől egy kicsit elszállt a jókedvem. Nem akartam ünneprontó lenni, de muszáj volt visszaterelnem a beszélgetést a kevésbé kellemes témára.

– Azt hiszem – kezdtem habozva –, hogy még nem tudjátok pontosan, hogy miért is kerestem fel Chamille-t. Pedig talán nem ártana…

– Teljes mértékben igazat adok – kapott a szón Chamille, bár látszott rajta, hogy ő is elfelejtkezett az aggasztó gondolatokról, de most, hogy eszébe juttattam, ő is újra elkomorult.

Töviről hegyire elmeséltünk mindent a szüleinek, szinte egymás szájából kapkodtuk a szót. Matthew először még kicsit kételkedve hallgatta, de aztán látszott rajta, hogy éktelen haragra gerjedt. Karoline leginkább ijedtnek tűnt.

Miközben próbáltunk valami megoldást keresni, Chamille-nak volt egy elég kínos beszélgetése a férjével, ugyanis Alex felhívta a mobilján, hogy hol van, mit csinál, és mikorra várható haza. A hasonmásom őszintén elmondta, hogy hol van, de a többi kérdésre hirtelen ki kellett találni valami hazugságot. Le a kalappal előtte, mert olyan természetesen beszélt vele, mintha nem lenne tudomása a férfi terveiről. Vagy gyakorlott hazudozó, vagy színészi vénával is meg van áldva. Igen sok területen tehetséges nő, meg kell hagyni.

Végül is Matthew megígérte, hogy beszél a családi ügyvéddel, aki a házassági szerződés létrejötténél is bábáskodott, illetve egy magánnyomozó ismerősével, aki mellesleg Chamille jó barátja, hogy mit lehet tenni ebben az esetben.

Mindeközben lassan már éjfélre járt az idő, engem másnap várt a munka, és vendéglátóim is kezdtek fáradtnak tűnni, így felszedelőzködtem, és elbúcsúztam. Chamille megígérte, hogy hazavisz.

– Remélem, hogy hamarosan újra találkozunk – mondta mosolyogva Karoline, majd kedvesen megölelt. Matthew ugyan nem ölelt meg, de ő is nagyon barátságosan mosolygott rám.

– Én is remélem – mondtam. – De ha lehet, sokkal nyugodtabb körülmények között – fűztem még hozzá.

Kölcsönösen jó éjszakát kívánva elhagytuk a hatalmas házat.

Az autóban, úton hazafelé halk háttérzene mellett beszélgettünk.

– Nagyon kedvesek a szüleid – jegyeztem meg, mikor egy kis szünet állt be a beszélgetésben. – Ami a legjobban meglepett, hogy nem úgy viselkedtek velem, mintha vadidegen lennék, hanem inkább mint egy rég látott unokatestvérrel. Nyilván ez annak köszönhető, hogy annyira hasonlítok rád – mosolyogtam.

– Minden bizonnyal ez is közrejátszik, bár kétlem, hogy ez lenne az egyetlen oka. Nagyon megkedveltek téged, ebben biztos vagyok. Gyerekkorom óta akárhány barátom és barátnőm fordult meg nálunk, soha senkivel nem voltak kedvesek, inkább csak tartózkodóak, egyetlen régi barátomat kivéve. Tudod, aki magánnyomozó lett azóta. Őt tényleg kedvelték, és rajta kívül nem is fordult elő, hogy ilyenek lettek volna bárkivel is, mint veled. Hidd el, ismerem őket.

– És ez nem zavar téged? – kérdeztem óvatosan, nem szerettem volna, ha valamiféle féltékenység áll közénk. Az az igazság, hogy én is megkedveltem őt, úgy éreztem, mintha ezer éve ismernénk egymást. Soha nem voltak igazán barátnőim, gyerekkoromtól kezdve szinte mindig fiú barátaim voltak, az egyetlen unokatestvéremet kivéve, akivel kamaszkorunkban lettünk igazán jó barátok, így ez az újdonság erejével hatott rám.

– Nem, igazából örülök neki – hangjából őszinteség csendült. Ennek viszont én örültem.

Közben odaérkeztünk a lakásomhoz, így elbúcsúztunk, majd kiszálltam.

Másnap Chamille szintén felhívott, megint csak megbeszéltük, hogy értem jön munka után, és elvisz a szüleihez, ugyanis Matthew szeretett volna velünk beszélni.

Utóbb kiderült, hogy nem csak Matthew, hanem a már említett nyomozó barát is várt ránk. Valahogy egy idősebb, amolyan Colombo-szerű férfit képzeltem el, ehhez képest egy magas, szőkésbarna hajú, atlétatermetű, és egyértelműen harmincon inneni pasast ismerhettem meg.

Szemmel láthatóan ugyanúgy meglepődött a hasonlóságunkon, mint ahogy előző nap Chamille szülei, erre mondják, hogy „kiül a döbbenet az arcára”. Elég mulatságos volt.

– Hello, Lana Starknak hívnak – nyújtottam felé a kezem.

– Robert Robin – mutatkozott be, amin képtelen voltam nem elvigyorodni. – Igen, tudom – folytatta, látván, hogy valamit roppant viccesnek találok –, a szüleim minden bizonnyal nem voltak maguknál, mikor ezt a nevet választották nekem.

– Nehem – próbáltam elfojtani a nevetést, vajmi kevés sikerrel –, nagyon érdekes név.

– Ha neked kéne ezzel élni, nyilván másként gondolnád – zárta le a témát továbbra is mosolyogva. Még jó, hogy nem egy sértődékeny típus.

Az ismerkedő körök lefutása után mindannyian letelepedtünk a nappaliban, és összedugtuk a fejünket.

– Ne haragudj, Lana – kezdte Matthew, a hangján hallatszott, hogy kényelmetlenül érzi magát –, de ha nem érint rosszul, elárulnád, hogy Downey mennyi pénzt ígért a számla átíratásáért?

– Plusz szó volt még utána pár kisebb megjelenésről, de azt nem részletezte, hogy mire gondol, pedig érdekelt volna – húztam el a számat.

– Akárcsak engem – fűzte közbe Chamille epés hangon. Nem csodálom, hogy így megviselte a dolog, és csak reméltem, hogy engem továbbra sem vesz egy kalap alá a „kedves” férjével.

Amikor kiböktem az arcpirító összeget, Matthew levegőért kapott, Chamille olyasmi hangot hallatott, amit talán elfojtott sikolyként lehetne jellemezni, Robert egy pillanatra felvonta a szemöldökét, utána viszont meglepetésemre csak bólintott, mint aki erre számított. Ki is derült, hogy valóban így volt.

– A délelőtt folyamán sem tétlenkedtem, utánanéztem pár dolognak – mondta a vérbeli magánkopó. – Alex saját bankszámláján ennél alig több pénz van. Ezek szerint biztosra vette, hogy hamarosan pénzhez jut. Chamille pénzéhez – fűzte még hozzá komoran.

– Arra tippelnék, hogy valamiféle kompromittáló fotókat akart rólam készíteni, mintha Chamille lettem volna, amivel aztán a bíróság elé állhat, így Chamille hibájából mondanák ki a válást. Innentől már csak az kérdéses, hogy tényleg el akart-e tenni valakit láb alól, vagy csak félreértettem valamit, és rossz következtetéseket vontam le – mondtam, majd nagyot sóhajtottam.

– Valószínűleg igazad van, ezt takarhatja a későbbi pár apró megjelenés – bólogatott Robert. – Nem tartom kizártnak, hogy ez a B terv, ha az A, azaz az egész vagyon öröklése mégsem jön össze. Ezzel bebiztosítja magának, hogy legalább az összeg felét mindenképpen megkapja. Nos, én a következőt javasolnám: Először is, Chamille – nézett a lányra egy pillanatra –, nyiss egy új bankszámlát, és utalj át minden pénzt az Alex által ismert privát számládról. Ezután Lana bátran átírathatja közös névre a számlát, majd Alex nyilván kifizeti a neki ígért összeget, így Lanának sem kell megbánnia, hogy beleavatott minket – kacsintott felém. – Alex nyilván nem tervez rögtön hozzányúlni a számlához, mert az túl feltűnő lenne, szóval egy darabig valószínűleg nem is veszi észre, hogy megelőztük. – Itt kis szünetet tartott, elgondolkodva meredt maga elé, majd folytatta. – Még nem tudom konkrétan, hogy mit, de valami terhelőt kellene találnunk Alex ellen. Valamit, ami bizonyítja, hogy mire készül Cham ellen, minimum olyasmit, amivel az ő hibájából mondják ki a válást, de az sem baj, ha leültetik egy időre.

– Lehet, hogy túl sok filmet láttam – kezdtem mosolyogva –, de nem lehetne a mobilját lehallatni valahogy? Mondjuk valami kis kütyüt elhelyezni benne, vagy mit tudom én, hogy működnek ezek a dolgok – vontam meg a vállam. – Aztán hátha ő maga szolgáltat valami bizonyítékot önmaga ellen.

Robert töprengő arcot vágott, majd megszólalt.

– Ha valami kis „kütyüvel” – villantott rám egy vigyort – hallgatjuk le, az törvénytelen eszköznek számít, nem áll meg a bíróság előtt. – Ennyit a fantasztikus ötletemről, gondoltam, de Robert még nem fejezte be. – Azonban van egy igen jó ismerősöm a rendőrségen, aki el tudná nekünk intézni a hivatalos lehallgatást, teljes titokban, csak ehhez Chamille-nak feljelentést kell tennie ellene, hogy úgy érzi, az életét veszélyezteti. Az ilyen bejelentéseket persze általában nem veszik komolyan, főleg ha csak annyi bizonyíték van, mint a mi esetünkben, de Carl, a rendőr barátom ezt is el tudja intézni. Aztán ahogy Lana mondta, hátha találunk valamit, ami eléggé terhelő.

Matthew fellélegezve hátradőlt, és összecsapta a tenyerét.

– Na akkor ezt megbeszéltük. Robert, te Chamille-lal intézd el a lehallgatást, mondd meg a barátodnak, hogy természetesen nem kívánjuk ingyen. Lana, te próbálj úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és tartsd mindenben Alex terveihez magad. Ha találkozol vele, előtte minden esetben értesíts, nem szeretnélek védtelenül a közelében tudni, elvégre szemtanú vagy ellene.

Teljesen meghatódtam, hogy ennyire aggódik értem. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy csak a lányát látja-e bennem, vagy tényleg énmiattam aggódik, de akkor is jólesett.

Még egyeztettünk pár apróságot, majd hazafelé indultunk. Ezúttal Robert vállalta a hazaszállításomat. Mondtam ugyan, hogy nem szükséges engem fuvarozgatni, de ragaszkodott hozzá, mint mondta, a biztonságom érdekében.

Útközben mulatságos történeteket mesélt, melyek magánnyomozói pályája alatt estek meg vele. Régóta nem nevettem ennyit egyhuzamban, szó szerint a könnyem is kicsordult.

Miután hazaértem, rövid tisztálkodás után ágyba bújtam, de csak nagy sokára jött álom a szememre.

A hétvégém szerencsére viszonylag eseménytelenül telt el, szombaton meglátogattam anyámat, vasárnap pedig apámékat. Apám és a felesége egy kedves kis házikóban laktak, nagy kerttel, de anyám egy régi bérházban lévő lakásban, ezért is vágytam annyira arra az ikerházra, amit egy régi középiskolai osztálytársam ajánlott, aki mostanában ingatlanügynökként tevékenykedett. Saját erőmből képtelen lettem volna megvenni, s csak álom maradt volna, de ezzel az alteregó-üggyel talán mégis van esélyem.

A szüleimnek még mindig nem meséltem a dologról, nem akartam, hogy beleéljék magukat, és azt sem, hogy aggódjanak értem. De azt azért elmeséltem, hogy megismerkedtem egy lánnyal, aki kiköpött másom. A megismerkedés körülményeiről nagyvonalúan hallgattam.

Anyám nem akarta elhinni, hiába bizonygattam, így végül abban maradtunk, hogy valamikor összehozunk egy találkozót.

Apámék kevésbé voltak szkeptikusak, viszont annál lelkesebbek, nagyjából úgy reagáltak, mint Chamille szülei, rögtön meg akarták volna hívni magukhoz. Tőlük is egy ígéret árán szabadultam, mely szerint hamarosan megismerhetik a hasonmásomat.

Hétfőn végre benyújtottam a felmondásomat. Bár tudtam, hogy még egy hétig maradnom kell, ledolgozni a felmondási időmet, majd csak ezután tudom kivenni a megmaradt szabadságomat, de már ez is nagy megkönnyebbülés volt.

Smith úr persze kistányérnyi szemeket meresztett rám, természetesen fogalma sem volt róla, hogy ő volt az utolsó csepp a pohárban. Mivel célzatos kíváncsi arckifejezésére nem reagáltam, megkérdezte, hogy miért mondtam fel, amire továbbra sem válaszoltam, csak felvontam a bal szemöldökömet. Fogalmam sincs, mit olvasott ki a tekintetemből, de legalább békén hagyott. Mint ahogy mindenki más is, csak a közvetlen kolléganőim fejezték ki sajnálatukat, hogy elmegyek.

A hét további része is hasonlóan eseménytelenül telt, majd az utolsó napon egy kis búcsúztatót tartottak nekem a kolléganőim. Szerencsémre Büdi úr házon kívül volt.

– Mit fogsz csinálni most, hogy innen elmész? – kérdezgették a lányok, különösképpen Vera nevű kolléganőm, akivel közös irodában ültünk.

– Pár hét múlva kezdek egy új helyen. Igazából nagyjából ugyanolyan adminisztratív munkakörre jelentkeztem, mint amit itt is csinálok, de az önéletrajzomba beleírtam, hogy jelenleg marketinges iskolát végzek, így legnagyobb meglepetésemre egy marketinges állást ajánlottak. Mondtam ugyan, hogy még csak most tanulom, de ez nem nagyon érdekelte őket, azt mondták, hogy úgyis egy tapasztaltabb kolléga mellé kerülnék, akitől sokat tanulhatok. Én viszont nagyon örülök, hogy nem csak a száraz tananyagból kell tanulnom, hanem első kézből tapasztalhatom meg a szakmát.

– Sok sikert – ölelt át Vera –, és jöjjenek be a számításaid.

Még beszélgettünk a lányokkal egy darabig, aztán lejárt a munkaidő, és a társaság szétszéledt.

Következő hét elején Chamille felhívott, hogy szóljon, a megbeszéltek alapján átmentette a pénzét egy új, Alex előtt titkos számlára, szóval nyugodtan megtehetem, amire a férje felbérelt. Miután ezt tudatta, még jó fél órát fecserésztünk, észre sem vettük, mennyire elszaladt az idő, annyira jól elbeszélgettünk.

A hét vége felé Robert hívott, tájékoztatni akart arról, hogy a rendőr barátja jelentette, Alex lehallgatása nem volt hiábavaló, ugyanis ily módon bizonyítékot szereztünk arra, hogy felfogadott egy embert Chamille meggyilkolására. Abból, amit hallottak, arra következtettek, hogy Chamille-t egészen biztosan el akarta tenni láb alól, de az én megöletésemben még nem biztos, és azon vacillál, hogy valahogyan vissza tudná-e utóbb szerezni tőlem azt a pénzt, amit idead a banki ügyintézés után. Hab a tortán, az is kiderült, hogy a drágámnak szólított személy a vonal túlsó végén valóban a szeretője.

Nem mondhatnám, hogy nagyon megnyugodtam, de próbáltam tartani magam, hogy ne boruljak ki. Jó lett volna Chamille-lal, vagy a szüleivel találkoznom, hogy kibeszélgethessem magamból az idegességet, de abban maradtunk, hogy jobb, ha nem találkozunk. A szüleimet szintén nem akartam ilyen horderejű problémákkal traktálni.

Mire eljött a következő hét keddje, amikor Steven Born irodájában kellett jelentkeznem, már azon kaptam magam, hogy ősz hajszálakat keresek a hajamban, szerencsére eredménytelenül, pedig megesküdtem volna rá, hogy korai öregedésnek indultam.

Steven kedvesen fogadott, átadott egy borítékot az előleggel, egy védőzsákba húzott kosztümöt, amit a banki látogatásom során kell majd viselnem, valamint egy, a ruhához illő pár cipőt is. Ez utóbbi egy kicsit szorított, bizonyítva Alex tévedését, amennyiben azt feltételezte, hogy az alteregók lábmérete is azonos. De szerencsére nem volt vészes, nagyjából fél szám lehetett az eltérés. Átöltözni hazamentem, nem mintha nem tudtam volna egy mosdóban elintézni, de az előleget sem akartam a szükségesnél tovább magammal hurcolni.

A bankban meglepően könnyen mentek a dolgok, nem kérdeztek sokat, olyasmit pedig pláne nem, hogy „kiskegyed nem csak egy imposztor, aki hasonlít az igazi Chamille Downey-ra?”. A sok gyakorlásnak hála az aláírás-mintába sem kötöttek bele, az is sokat segített, hogy korábban maga Chamille is megmutatta, hogyan szokta írni.

A számla átíratást igazoló papírokkal visszamentem Born irodájába, ahol azok leellenőrzése után megkaptam a nagyobb összeget tartalmazó borítékot, és Steven biztosított róla, hogy tájékoztatja Downey-t a feladat sikeres végrehajtásáról.

Hazafelé taxit hívtam, nem mertem az utcán császkálni ennyi pénzzel.

Hazaérve osztottam-szoroztam, majd felhívtam ingatlanügynök osztálytársamat, hogy szeretném lefoglalózni az ikerházat. Furállotta, hogy egyből két házrészt is akarok venni, de elmagyaráztam, hogy az egyik fele anyámnak lesz. Úgy látszik, a diszkréció a munkájával jár, mert úgy éreztem a hangjából, hogy szeretne még valamit kérdezni, de végül nem firtatta, hogy honnan szereztem ennyi pénzt. Megbeszéltük, hogy az eladóval egyeztet egy időpontot, és közösen megtárgyaljuk a továbbiakat.

Ezen úgy felbuzdultam, hogy majdnem felhívtam anyámat is, hogy elújságoljam a jó hírt. Majdnem. De aztán ismét úgy gondoltam, hogy majd inkább akkor, ha már az egész ügy rendeződött.

Épp miután ezt végiggondoltam, megszólalt a telefonom. Nem, nem anyám hívott, bár rá számítottam, gondoltam is, hogy emlegetett csacsi. De a kijelzőre nézve megállapíthattam, hogy Alex Downey keresett. Mély lélegzetet vettem, hogy megnyugodjak, majd belehallóztam.

– Üdvözöllek, Lana! – kezdte kedves hangon. – Mr. Born tájékoztatott, hogy sikerrel végrehajtottad a kis küldetésedet. Először is szeretném megköszönni az eddigi munkádat.

– Most erre mit mondjak? – kérdeztem zavarban. – Elvégeztem a megbeszélt feladatot, te pedig kifizetted érte a megbeszélt pénzt. Ezért nem jár külön köszönet.

– Persze. De azért gondoltam, megköszönöm. De igazad van, elsősorban nem ezért hívtalak. – Na, végre előáll a farbával. A gyomrom diónyira zsugorodott, rettegve vártam, mikor mondja azt, hogy nagyon nem kellett volna a feleségéhez futnom, és lebuktatnom. Pedig egész más miatt kellett volna aggódnom. – Szerettem volna megbeszélni a továbbiakat. Biztos emlékszel, mondtam, hogy szükség lesz még rád a későbbiekben is.

– Igen, persze, emlékszem – mondtam az igazságnak megfelelően, hogy is tudtam volna elfelejteni.

– Arról lenne szó – folytatta –, hogy találkozunk valahol, velem lesz egy barátom, akivel készítek rólatok pár közös fotót.

Aha. Ahogy azt sejtettük. Megrendezett in flagranti. Persze én ezt elméletileg nem tudhattam.

– Miféle fotókat? – kérdeztem a tőlem telhető legártatlanabb hangon. – Gondolom, nem valamiféle művészfotókra gondoltál.

Gúnyos kacajt hallatott.

– Neeem, kedves, nem művészfotók. Bár, elég művésziek lesznek, szépen beállítva, gyönyörű szerelmes pillanatokról – mondta, majd újra felnevetett.

– Nem értem – tettettem a naiv libát.

– Nem baj, majd személyesen megbeszéljük. Mikor érnél rá? – váltott komolyabb hangnemre.

Megbeszéltünk egy másnapi időpontot, és a helyszínt, majd kurta köszönés után letette.

Azonnal tárcsáztam Matthew Slade telefonszámát, és beszámoltam neki a fejleményekről, hiszen a lelkemre kötötte, hogy értesítsem, ha találkozom Downey-val. Biztosított róla, hogy nem kell semmi miatt aggódnom, de persze ez nem megy varázsütésre, én bizony továbbra is szinte cidriztem az idegességtől.

Kisvártatva felhívott Robert is, részletesen el kellett neki is mesélnem mindent, majd szólt, hogy találkozni akar velem, és vele tartana a rendőr barátja, hogy „rámdobálják a technikát”, bármit is jelentsen ez a kifejezés az ő nyelvükön.

Mint pár óra múlva megtudtam, ez egy pár csinos fülbevalót jelentett, melyben állítólag egy lehallgató készülék bújt meg, illetve egy karkötő, amelyik tájékoztatott egy vevőegységet a hollétemről.

Közben Carl elmesélte, hogy az Alex által megadott helyszín egy zegzugos ösvényekkel, temérdek rejtekadó bokorral és fával, valamint meghitt padokkal zsúfolt park egyik utacskája, a park a szerelmesek kedvelt találkahelye. Downey bizonyára úgy gondolta, hogy Chamille egy ilyen környezetben andalogna szívesen a nemlétező titkos szeretőjével. Túl sok hollywoodi filmet nézhetett.

– A szóban forgó sétány környékén elhelyeztünk jópár mesterien álcázott kamerát – mondta a rendőr –, amelyek egy, a közelben álló mobil központba továbbítják a képet. A felvételek majd bizonyítani tudják, hogy maga Alex fotózott, és állította be a jeleneteket, így még ha bíróság elé is viszi a képeket, sokra nem megy vele. Ezen kívül természetesen téged is szemmel tudnak tartani, nehogy valami bajod essen.

Ez végre egy kicsit tényleg megnyugtatóan hatott rám.

Miután a két férfi távozott, relaxálni próbáltam, kevés sikerrel, de azért valamivel békésebben tértem nyugovóra.

A fotózás szerencsére nem tartogatott semmiféle meglepetést, senki nem támadt rám, nem rabolt el, csak készült egy rakás kép rólam és egy pasasról, majdnem intim pillanatokban. Ölelés, gyengéd pillantások szerepeltek a palettán, szerencsére csók, vagy még intimebb dolgok nem, így is borzasztóan kellemetlenül éreztem magam. Csodálkoztam, hogy Alex nem vár el csókot, elvégre nem keveset fizetett ezért, de arra gondoltam, hogy talán a barátjaként emlegetett férfi sem egyezett bele. Mindent összevetve lehetett volna rosszabb is.

Az eddigiektől eltérően ezúttal maga Downey adta át a borítékomat, hogy ne kelljen emiatt Mr. Born irodájába befáradnom.

Ha tudtam volna, merre vannak a leske kamerák, még pózoltam is volna az átvételnél, hogy minél jobban látszódjon a felvételen.

Némileg ambivalens érzések kavarogtak bennem, hiszen Alex nekem semmit nem ártott, ellenben egy rakás pénzt vágtam tőle zsebre, ugyanakkor azt is tudtam, hogy mit tervez a felesége ellen, illetve azt is, hogy az én megöletésemet is fontolgatta, vagy fontolgatja. De nem hagytam, hogy ellentétes érzéseim látszódjanak, magam is meglepődtem, milyen jól játszottam a szerepem.

Miután a borítékot átadta, Alex elköszönt, meglehetősen véglegesen minden jót, és további sok sikert kívánt az életben, majd egy kicsi ösvényre fordulva kámforrá vált a „barátjával” együtt.

Én is hazafelé vettem az irányt. Útközben Carl hívott, gratulált (hogy mihez, azt pontosan nem tudom, de nem is kérdeztem), majd annyit mondott, hogy az ügy újabb fordulatot vett, majd később tájékoztatnak, és bontotta is a vonalat. Kicsit bambán néztem magam elé, nemigen tudtam mire vélni az utolsó szavait. Cseppet sem odaillő módon az jutott eszembe, hogy bár párszor már beszéltem és találkoztam vele, Carl vezetéknevét még mindig nem tudom.

Chamille két nap múlva hívott, hogy a férjét és a meggyilkolására vállalkozó személyt letartóztatták, ő maga pedig elkezdte intézni a válást. Mindezt aznap este egy kisebb összejövetel keretében ünnepeltük meg a Slade-házban. Mindenki ott volt, aki az ügyben érintett volt, még a rendőrök is, akik Carl (végre a vezetéknevét is megtudtam: Carlson – így már értettem, miért nem hangoztatta eddig, és innentől az sem volt számomra kétséges, miért lettek Roberttel barátok; a hülye nevűek összetartása lehetett az ok) segítségére voltak a nyomozásban, de az első fél óra eltelte után nemigen említette Alex Downey-t senki.

Másnap sietve összehoztam egy találkát az ingatlanossal, és az ikerház tulajával, és azután végre elmehettem anyámhoz, és töviről-hegyire elmeséltem neki mindent…

És végül…

Minden jó, ha a vége jó, szokták mondani. A vége pedig jobb nem is lehetett volna. Az Alex Downey által felfogadott bérgyilkosról kiderült, hogy régóta körözték, és jutalom járt a nyomravezetőnek. Az illetőt a rendőrség többféle változatos bűntettek miatt kereste, de azt még csak sejtették, hogy a bérgyilkosság sem marad ki a repertoárjából. Carl, Robert barátja az én nevemet adta meg nyomravezetőként, az így kapott összegből a vágyott ikerház mellett egy kis krumpliforma autót is tudtam venni.

Anyám eladta a lakását, az árának egy részéből berendeztük a házikóinkat, majd a többit félretette a bankban, hogy szükség esetére legyen egy kis tartalékunk. Az én kis lakásom is vevőre talált, de az nem volt ilyen sima ügy, hiszen a megvásárlásához felvett hitel visszafizetése után nem valami nagy összeg maradt. Arra azért elég volt, hogy valóra váltsam apám álmát is, megleptem egy kis hajóval, amire régóta vágyott már.

Chamille műtermében tett néhány látogatás után kiderült, hogy nem igazán van tehetségem a képzőművészetek iránt, ellenben nagyon is hatékony voltam a szervezésben, szerződések kötésében és marketinges munkákban, így hamarosan én végeztem ezeket Chamille helyett. Mint mondta, ehhez neki sosem volt türelme, viszont egy vadidegen ügynökben sem bízott volna meg. Az iskolám elvégzése után megegyeztünk, hogy a kezdeti „besegítés” helyett főállásban csinálom tovább, így ő is jól járt, és én is olyan munkát végeztem, amit szerettem, és még jól is kerestem vele.

A hasonlóságunk nem egyszer okozott mókás jeleneteket. Eleinte még megpróbáltunk minden új ismerőst meggyőzni, hogy nem vagyunk ikrek, még csak testvérek sem, csak jó barátok, de nemigen hitte senki, így aztán le is tettünk a félreértés tisztázásáról. Igazi jó barátnők lettünk, annak ellenére, hogy hozzám hasonlóan korábban ő is inkább fiúkkal barátkozott, gyerekkora óta. Gyakori vendég voltam a szülei házában is, akik sűrűn meghívtak magukhoz, nem egyszer a szüleimmel együtt, akik szintén nagyon kedvelték a Slade család minden tagját, legfőképp az alteregómat.

Roberttel is meglehetősen jó barátok lettünk, sok időt töltöttünk egymás társaságában, de egy idő után rájöttem, hogy barátságnál többet is érzek iránta. Úgy gondoltam, hogy esélyem sincs a viszonzásra, hiszen ő csak Chamille-t látja bennem, akivel viszont olyan régóta barátok, hogy nem gondolnak egymásra másként. Szerencsémre kiderült, hogy óriásit tévedtem. Anyámmal madarat lehetett volna fogatni, hogy végre én is révbe értem.

Bár az Alex okozta kellemetlen emlékei miatt hosszú ideig nem volt hajlandó komolyabb kapcsolatba kezdeni, végül Chamille lelki sebei is behegedtek. Második házassága jóval sikeresebb volt, amit ő a harmincéves korára megszerzett bölcsességgel magyarázott. Én csak a megfelelő partnerrel.

Hosszasan kutakodtunk mindkettőnk családfájában. Tengernyi nagyszülőkkel folytatott beszélgetés, levéltárban és régi családi iratokban való kutatás során találtunk egy esetleges, de igen gyenge kapcsolódási pontot. Anyai ági dédnagymamám ifjú korában szolgálóként dolgozott Slade dédnagypapa tehetős szüleinél. A dédnagypapa akkoriban szintén ifjonti éveiben járt, és nagyon jóképű férfi, valamint nagy hódító hírében állt, a családi legendárium szerint. Hogy mi történhetett, arról nem szól a fáma, mindenesetre az akkori háztartási könyv szerint az én dédnagyim felmondott náluk, majd az anyakönyvi kivonat szerint nem egész hat hónap múlva született egy gyermeke. Persze ez a feltételezett közös dédnagypapa, és a másod-unokatestvéri viszony még nem indokol olyan mérvű hasonlóságot, ami közöttünk van, de valamelyest talán érthetőbbé teszi…

Vége