Negyedik fejezet - 2. rész, Fókaszirt és egy kérés

Szeretnék kérni valamit mindazoktól, akik voltak oly tündérkék, hogy kitegyék a linkemet a bloglistájukba. Egyébként ezúton is köszi! :D Na szóval. Bár a blogom címét megváltoztattam, úgy tűnik, hogy a blogmotor nincs olyan intelligencses, hogy magától átírja a bloglistákban. Ezért szeretnék megkérni mindenkit, hogy legyen oly kedves, és nevezze át a Mikkamakka blogját Derengő jövőre. Nagyon szépen köszönöm előre is! :D

Ezen kívül várok mindenkit szeretettel a másik két blogomon, az egyiken egy nem saját írású, de szerintem nagyon helyes kis történetet publikálok, a másik pedig leginkább a klasszikus blogokra hajaz. Úgy tervezem, hogy az előbbin rendszeresen, minden hétfőn, szerdán és szombaton fogok frissíteni. Tehát erre vezet az út a Fókaszirtre, valamint a Mikkamakka agymenései blogra.

Alant pedig következzék a Derengő jövő újabb részlete...

Ada egy darabig csak ült az autóban, és nézelődött. Egy nagyobb, szemmel láthatóan terméskőből és gerendákból álló épület előtt parkoltak le, ez volt a főépület, valamint kisebb, a kémények tanúsága szerint téliesített rönkházikók álltak elszórtan mellette és mögötte. A nagyobb épületet a kisebb kunyhókkal gerendaszegélyes, szintén fehér murvával borított ösvények kötötték össze, a többi területet alacsonynövésű bokrok és nyurga fák borították. A parkolóban meglehetősen kevés hely volt, sok autó állt, a jelek szerint jól ment az üzlet.
Míg Ada nézelődött, Simon kiszállt, megkerülte az autót, és az ajtót kinyitva várakozott, hogy a lány kibámulássza magát, majd halkan megszólalt.
– Na, mi az ítélet?
– Tetszetős, barátságos. Kedvem támadt az egyik kis kunyhóba beköltözni. Tetszik ez a hely.
– Örülök. Az egyik kis kunyhóban lakom. Felőlem beköltözhetsz – kacsintott rá hamiskásan. A lány csak szemét forgatta válaszképpen. – Na, Simon mondja: indulás! Apámat biztos szétveti a kíváncsiság…
Ada várakozásával ellentétben se nem a kunyhók, se nem a főépület bejárata felé indultak. Simon egy kicsike oldalbejárathoz vezette őt. Az ajtón belépve egy keskeny folyosóra érkeztek, ahonnan a feliratok szerint irodák és raktárhelyiségek nyíltak. Az egyik ajtón Simon egyet koppintott, majd válaszra nem várva benyitott.
Az irodában egy idősebb férfi emelkedett fel íróasztala mögül. Haja még sötétbarna, viszonylag hosszabbra hagyva, de szakállát már piszkosszürkére fakította a kor. A szeme világos, de Ada ebből a távolságból nem tudta eldönteni, hogy milyen színű. Alighanem kék.
– Na végre, már azt hittem, sosem érkeztek meg! Simon, mit piszmogtál annyit? Isten hozott, kedvesem, már nagyon vártalak! Doyle Shield vagyok, szólíts csak Doyle-nak.
– Én pedig Ada O’Jolly vagyok – nyújtotta a kezét üdvözlésre a lány, de az idősebb férfi legyintett, félretolta a lány kezét, és csontropogtató ölelésbe zárta.
– Tényleg akkor is rád ismernék, ha csak szembe jönnél az utcán, ahogy Klara meg is mondta. A szád kicsit más, meg talán az állad, de a többi! Szakasztott Klara. Ada, annyira örülök, hogy megismertelek! Még akkor is, ha nem piknikezni jöttünk össze.
– Jól van, apa, ereszd már el szegényt, ráhozod a frászt – nevetett Simon, és bár Doyle ölelésén lazítva kicsit távolabb engedte a lányt, de még mindig mindkét kezével fogta a vállait. – Apa! Simon mondja: ereszd szépen el Adát, mielőtt elmenekül.
– Ugyan, ha egy kicsit is az anyja lánya, nem olyan elmenekülős fajta. Gyere, huppanjunk le – terelgette a lányt az iroda távolabbi sarkában lévő kanapé és két fotel felé.
– Az anyja lánya, több szempontból is. Vannak látomásai is. – Az apjának mondta, de közben Adát nézte.
– Reméltem, hogy így lesz. Na mesélj, mit láttál.
Ada elmesélte neki mindazt, amit Simonnak, aztán még többet is. Eközben sort kerítettek a kicsit megkésett ebédre is a panzió ebédlőjében, azután visszatértek Doyle irodájába. A két férfi kérdezgette, a lány válaszolgatott, míg végül gyakorlatilag az egész életét elmeséltették. A gyerekkorát, viszonyát a nevelőszüleivel, a mostohatestvérével. Elmesélte, hogy hogyan ébredt rá lassacskán, hogy miféle képessége is van, és hogy mennyire félt, hogy az agyával van valami baj. Szót ejtett anyja naplójáról, amit neki írt, hogy segítsen feldolgozni, és fejleszteni a léleklátás képességét. Mindeközben az idősebb férfi úgy bólogatott, mint akit megerősítettek abban, amit már amúgy is tudott. Lehet, hogy így is volt.
Miután mindent elmesélt, a lány úgy vélte, most aztán ő következik, de nem igazán tudta, hogyan kezdje. Ami valójában érdekelte, arra nem mert rákérdezni egyenesen. De szerencsére Doyle hamar megoldotta a problémáját.
– Gondolom, felmerült benned pár kérdés. Rólunk, és persze a feleségemről, Erinről. Kérdezz csak bátran!
– Háát – nyújtotta el a szót, míg töprengett, mire is a legkíváncsibb –, rendben. Hogy ismerték meg egymást anyával? Aztááán, Simon mondta, hogy neki is volt valami… képessége. Micsoda? És Simon azt is említette, hogy vannak fotóitok anyámról. Kíváncsi lennék rá – vonta meg a vállát.
– Csak ennyi? – vigyorgott Doyle.
– Egyelőre.
– Akkor nézzük sorban. Erin és Klara Mathilda csoportjában találkozott. Mathildáról nem hinném, hogy hallottál még. Neki olyan különös képessége van, hogy felismeri a többieket. Megállapítja bárkiről, hogy van-e valamilyen pszichés képessége, és nagyjából még azt is, hogy miféle. Hogy telekinézis, telepátia, estébé estébé. Mathilda tisztában van vele, hogy az efféle képességek birtokosainak igen nehéz magukban feldolgozni a különlegességüket, még a családjuk körében is gyakran kívülállónak érzik magukat. Ezért amekkora területen csak képes, csoportokat szervez, afféle egymást segítő csoportot, tudod, mint az anonim alkoholisták – szaladt át arcán egy mosoly. – Egy ilyen csoportban találkozott anyád Erinnel. Egyébként ott ismerte meg őket Felon is, ami persze egy elég kellemetlen melléktermék – fintorgott.
– Felon is? – meresztett hatalmas szemeket Ada. – Jó ég, ő vajon mit tud? Remélem, nem valami gondolatolvasó. Bár amikor találkoztunk, semmi olyasmi nem járt az eszemben, ami bajt okozhatna.
– Nem hinném, hogy gondolatolvasó – sietett megnyugtatni a lányt –, de persze nem kizárt. Talán Mathilda tudna valamit mesélni róla. Majd később felhívhatjuk őt. Ami pedig Erin képességét illeti… elég nehéz elmagyarázni. Nem is tudom, hogy fogalmazzak…
– Akkor megpróbálom én – szólt közbe Simon, mire az apja jóváhagyólag biccentett. – Úgy tudnám megfogalmazni, hogy a telepátia ellentéte. Egy telepata az ember agyában megforduló gondolatokat tudja kiolvasni. Anyám viszont mások agyába tudott gondolatokat írni. Egy kis koncentrálás, és az alany fejében megfogalmazódott egy gondolat, ötlet, terv, és még csak észre sem vette az illető, azt hitte, hogy a saját agyának terméke.
– Pontosan – helyeselt Doyle. – Mathilda egyébként sugalmazásnak nevezte ezt a képességet. Egyébként tőle származik a ti képességetek elnevezése, a léleklátás is. Érdekes viszont, hogy míg a legtöbb pszichés képesség nem tesz kivételeket, és minden alany esetén egyformán működik, Erin kis trükkje más természetfeletti képességekkel rendelkezők ellen nem működött. Ez ott a csoportban derült ki, hiszen korábban nemigen találkozott magafajtával. Velem viszont remekül tudta használni, a mai napig sem tudom, hogy az első randevúnk összehozásában mekkora szerepet játszott – villantott ismét teli szájas vigyort. – Persze később, mikor már udvaroltam neki, aztán jegyben jártunk, s a többi, saját bevallása szerint a tudtomon kívül szándékosan sosem piszkált az agyamba, tiszteletben tartotta a döntéseimet. De nem csak az enyémet, igyekezett nem elvenni az emberektől a szabad akaratukat, hiszen elég félelmetes dolog, hogy ő dönthet mások helyett. Csak hát az ember esendő, ha valamire nagyon vágyott, előfordult, hogy szándékán kívül is belemászott valaki más agyába. Viszont határozottan hasznosnak bizonyult, mikor le akartam szokni a cigarettázásról – kacsintott a férfi a lányra. –De ne félj, Ada, mint mondtam, a sugalmazás csak a teljesen normális embereken hat, olyanokon, akiknek valamiféle pszichés adottságai vannak, hatástalan. Így természetesen Klarát sem tudta befolyásolni, tehát száz százalék, hogy téged sem, nem kell aggódni.
– Miért aggódnék? – csodálkozott Ada. – Hiszen sajnos biztosan nem találkozok már vele soha.
– Vele nem is – szólt közbe Simon, majd jelentőségteljesen rámeredt. – De a fiával igen.
– Te is, te is… befolyásolsz másokat? – hebegte Ada.
– Bizony ám! – mondta Doyle. – Ahogy nálad is, gyerekkorában nem tudtuk, örökölte-e az anyjától, csak kamaszkorában kezdődött. Ellentétben veled, ő kezdettől tisztában volt vele, hogy van esély ilyesmire, így amikor észrevette, hogy képes másokat rávenni bármire, eszébe sem jutott nekem szólni, inkább ellenem használta a kis gazfickó. Valahányszor későig maradt valahol, vagy például új gördeszkára vágyott, rásegített egy kicsit. Aztán persze végül gyanút fogtam, utána két hétig nem mehetett volna sehová, de persze sikerült meggyőznie, hogy jó magaviseletért hamarabb szabaduljon. Mit mondjak, nem volt egyszerű az ő apjának lenni.
– Azt elhiszem – mosolygott őszintén a lány.
– De szerencsére hamar megértette, hogy a hatalommal felelősség is jár. Aztán mikor a pályaválasztásra került sor, sikerült olyan területet találnia, ahol hasznára lehet ez a képessége, illetve inkább mások hasznára.
– Sokra megyek vele – mormogta az orra alá Simon. – Másfél éve itt tespedek a panziónál, semmi haszna.
– Ez nem igaz – vetette ellen az apja. – Igenis hasznos, amit most csinálsz.
– Kinek?! Kinek hasznos?
– Azoknak a kevésbé szerencséseknek, akiknek nem támadtak jövőbeli látomásaik, mint Adának, hogy el tudják kerülni Felont – válaszolta Doyle indulatosan. – Azoknak, akiket szép szóval, vagy zsarolással rávett, hogy működjenek vele együtt, és most nincs más választásuk. Azoknak, akik számára fennáll a veszély, hogy ugyanúgy járnak, mint az anyád.
Ada csak kapkodta a fejét a két férfi között. Arra hamar rájött, hogy valami közepébe sétált, és csak remélni tudta, hogy nem miatta támadt a vita.
– Igazad van, apa, ne haragudj – hajtotta le fejét Simon, de aztán felszegve Adára nézett. – Tudod, az egyetem után gyerekpszichiáterként dolgoztam. A sugalmazás segített a munkámban, sok olyan akadályon átsegített, amit mások nem tudtak volna megoldani. Sajnos nemegyszer a bántalmazott gyerekek képtelenek beszélni az őket ért sérelmekről, így nehéz megtalálni a problémáik forrását. Részben segítettem feldolgozni a traumákat, részben a bántalmazó családtagot is… kezelésbe tudtam venni. Lehet, hogy nem minden tekintetben etikus, amit tettem, de segített sok családon. Most meg… – legyintett.
– Most meg látszatra itt dolgozik a panzióban, valójában az a feladata, hogy minél többet megtudjunk Felonról, meg az ő kis intézetének belső működéséről. Az a dolga, hogy „barátokat” szerezzen a TFK dolgozói között, bizalmas barátokat, akik mesélgetnek neki a munkájuk egyébként titkos részleteiről. Ily módon próbálunk segíteni másokon. És próbálunk bejutni a kutatóintézetbe, szeretnénk alaposabban körülnézni, de eddig még nem jártunk sikerrel. Felon sokat fejlődött, legalábbis azon a téren, hogy próbálja mindenben megőrizni a törvényesség látszatát. Persze ez régebben is így volt, a látszatra mindig is adott, de mostanra még óvatosabb. Nincs könnyű dolgunk. De kizártnak tartom, hogy ne lenne valami vaj a füle mögött. Nem létezik, hogy nincs valami, amiért rács mögé lehetne juttatni. Csak valahogy bizonyítékot kéne szereznünk.
– Bejutni az intézetbe? – tűnődött Ada. – Az segítene, ha elfogadnám a felkínált állást? Akkor bejuthatnék teljesen legálisan.
A két férfi egymásra nézett.
– Lehet, hogy segítene – mondta Simon. – Talán. Sőt, valószínűleg. De az veszélyes lenne.
– Ha nem fogadom el az ajánlatát, az is veszélyes, csak másképpen. Nem rám nézve, hanem a családomra, a barátaimra. Én meg csak tudok magamra vigyázni – mosolyodott el a lány. – Szóval ha kell, vállalom.
– Igazán az anyád lánya vagy – mosolyodott el Doyle. – Klara büszke lenne rád. Ó, igen, ígértem neked fotókat, mindjárt elő is kerítem őket…