Első fejezet - 2. rész

Szándékosan nem fejezet, mert ott még nem tartok, hogy egy komplett fejezet kész legyen, szóval csak részlet. :D Igazából elég rövidke részlet... :)

Ada az elkövetkezendő napokban, hetekben, majd hónapokban a naplót böngészte, majd az abban olvasottakon töprengett, családja szinte csak a közös étkezések alkalmával látta, és akkor is nagyon hallgatag volt.
Akadt töprengenivalója temérdek.
Megtudta, hogy Klara az anyai ági családjától örökölte különös adottságait, de valahogy az édesanyján nem jelentkeztek, így neki a nagymamája segített feldolgozni az amúgy is nehéz kamaszkorát tovább bonyolító tapasztalatait.
Az anyja mindkettejüket nagyjából bolondnak tekintette, ezzel nagyon megkeserítette a fiatal lány életét. Klara sajnálatát fejezte ki, hogy nem lehet a lányával, és reményét, hogy Beth-ben felfedezi azt a személyt, aki képes enyhíteni a zűrzavart a lelkében és fejében.
A kezdeti személyes részek után rátért a tanításra. Leírta, hogy milyen képességekre számíthat még, és hogy a fejlettebb léleklátás (így nevezte ugyanis Ada elsőként jelentkező képességét) során melyik szín mit fejez ki. Ada utánanézett az interneten az auralátók által meghatározott színekhez, és azt tapasztalta, hogy igen kevés az egyezés az anyja által leírtakkal.
Ada a naplóból megismerhetett bizonyos gyakorlatokat, technikákat, melyekkel képességeit tesztelhette és főképpen fejleszthette. Klara nagy hangsúlyt fektetett mindenféle relaxációs technikák ismertetésére is, ugyanis szerinte az emberben uralkodó feszültség igen rossz hatással van a léleklátásra, hogy a később jelentkező víziók láthatóságáról, értelmezhetőségéről és pontosságáról ne is beszéljünk. Ezek a gyakorlatok már rövidtávon is jó hatással voltak a lányra, valóban jobban megértette a léleklátást, és borzolt idegeinek lenyugtatása is igazán ráfért.
Ámulva olvasta, hogy szülőanyja saját bevallása szerint levendulaillatot érzett minden látomása előtt.
Levendulaillat? Miféle hülyeség ez? – gondolta a lány, de aztán úgy döntött, nem kételkedik anyja szavaiban.
A bordó bőrkötéses könyvecske –azaz rajta keresztül Klara – szót ejtett egy bizonyos Dr. Elvin Felonról, aki egy alacsony, vörös hajú, szeplős, mostanra nagyjából a hatvanas éveit taposó férfi, fura beszédhibával. Ada legnagyobb csodálatára nem mellékelt egyéb tudnivalót, mint a személyleírását, és egy megjegyzést, hogy mindenképpen kerülje el; ha mégis felbukkan, mielőbb rázza le, és költözzön el a környékről is, ha a férfi megismeri a lakcímét.
A könyvecske legvégén még annyi állt, hogy ha úgy érzi, hogy bajban van, adjon fel egy hirdetést a Csütörtöki Krónika újságba, azzal a szöveggel, hogy „Használt macskámat petróleumlámpára cserélném”, adjon meg hozzá egy jeligét, amelyre beérkező leveleket egy postafiókra irányítson. Adát bosszantotta ez a körülményesség, bár azt sejtette, hogy valakinek üzennie kell ily módon. Nyilván fontos lehet, ha anyja holmi használt macskákkal traktálja. De úgy vélte, hogy úgysem lesz szükség efféle bugyuta hirdetésekre.
Nem tudhatta, mekkorát téved.

********

Ada élete gyorsan visszatért a normális kerékvágásba, már amennyire ez számára lehetséges volt.
Iskolába járt, tanult, vizsgázott, barátaival lógott, mintha mi sem történt volna. Ugyanakkor minden szabadidejében a napló gyakorlatai segítségével fejlesztette magát, úgy vélte, ez legalább olyan fontos, mint az iskolai tananyag. Idővel ő maga is kitalált újabb koncentrációs tréningeket, és ezeket, illetve tapasztalatait elkezdte lejegyezni egy újonnan vásárolt naplóba. Eleinte kicsit furán érezte magát, hogy kézzel körmöl egy kupac összefűzött papírra, hiszen – sok más diákhoz hasonlóan – még a főiskolán is a laptopján gépelte le az előadások jegyzeteit, de valahogy mégis úgy érezte, így a jobb. Valamiféle személyes kapcsolatot érzett így az anyjával, aki feltehetőleg hosszú hónapokon keresztül körmölte a régi naplót, hogy neki útmutatást adhasson.
Első víziója a főiskolán, egy meglehetősen unalmas előadás közben érte.
Addigra már a léleklátás színesben ment, és bár néha még problémát okozott a színes derengésből rájönnie, hogy kit is lát, de már elég ritkán hibázott. A vízióban szereplő alakok egyikét mégsem ismerte fel, talán azért, mert még nem is ismerte.
Az anyját, Beth-t látta, amint ajtót nyit egy tagbaszakadt férfinak. Különös módon tisztában volt vele, hogy két nap múlva, nagyjából délután három óra felé fog bekövetkezni, bár Klara szerint sokszor nem lehet előre tudni, hogy mikorra várható az esemény. Ada végre megértette azt is, hogy mit jelent az, hogy „érzed, mit beszélnek”, ahogy az édesanyja fogalmazta meg a naplóban. Valóban nem hangokként hallotta az anyja és az idegen párbeszédét, csak egyszerűen tudta, hogy melyikük mit mond.
– Jó napot – mondja majd a férfi. – Ön Lisbeth O’Jolly?
– Igen – válaszolja Beth. – Miben segíthetek?
– Egy rég elhunyt hölgy után szeretnék érdeklődni, aki ápolt volt az ön munkahelyén.
– Ó, ilyen sajnos nem kevés volt az évek során, mióta a Szent Margaretben dolgozom. Nem biztos, hogy emlékszem mindenkire – ad majd kitérő választ a nő.
– Nem kétlem, hogy erre a hölgyre emlékezni fog – veti ellen a férfi. – Az illető fájdalmasan fiatalon halt meg, ilyenből nyilván nem fordult elő olyan sok.
– Ki után érdeklődik? – tér a tárgyra az anyja, majd eszébe jut egy fontosabb kérdés is. – Miért az otthonomban keresett meg? Miért nem az intézetben? Személyesen, telefonon, vagy akár az interneten is érdeklődhet a fogadóóráimról, miért nem ott és akkor keres meg? Egyáltalán, honnan tudta, hogy itt lakom, hogy mi a nevem? – kel majd ki magából az asszony.
A látomásbeli férfi visszakozik, szemmel láthatóan inkább menekülőre fogná.
– Igaza van, asszonyom, majd az intézetben felkeresem. Elnézését kérem a zavarásért.
Ezzel a férfi eltűnik, s vele együtt a látomás is.
Ada továbbra is lehunyva tartotta szemét, fejében egymást kergették a gondolatok. Miért látta ezt a jelenetet? Ki az a férfi, és valóban, honnan tudja az anyja nevét, lakcímét?
Kérdéseire sem egy újabb vízió, sem bármi egyéb nem szolgált válasszal. Azt mindenesetre elhatározta, hogy figyelmezteti anyját a különös látogatóra, biztos nem árt, ha felkészülten éri.
– Ada, elaludtál? – súgta oda neki Alex, a barátnője – akinek kedvéért erre az unalmas tárgyra jelentkezett –, miközben megrázta a vállát.
– Dehogyis, csak nagyon ég a szemem, azért hunytam le. Biztos keveset pislogtam – állt elő az első bugyuta magyarázattal, ami eszébe jutott.
– Jól vagy? – kérdezte Alex fürkésző tekintettel. – Olyan sápadtnak tűnsz.
– Jól, csak kicsit fáradt vagyok. – Valóban fáradtnak érezte magát, édesanyja naplójában olvasta, hogy néha a látomások mintha kiszívnák az erőt az emberből. Ada megpróbálta gyorsan elterelni a témát. – Új parfümöt használsz?
– Nem – felelte meglepetten Alex –, tudod, évek óta mindig ugyanazt használom.
– Csak mert az előbb megcsapta az orrom… – elgondolkozva elhallgatott. Levendula. Pedig milyen butaságnak gondolta, hogy Klara levendulaillatot vélt érezni egyes látomásai előtt. Erre tessék, nem csak ő érezte… Alexre pillantva látta, hogy a lány összevont szemöldökkel, különös tekintettel méricskéli őt, így inkább csak legyintett. – Á, semmi, biztos valamelyik másik csoporttársunkét éreztem.
Az egyik előttük ülő lány hátrafordult, és megrovó pillantással jelezte, hogy ne beszélgessenek. Álszent liba – gondolta Ada –, nehogy már ez a dögunalom előadás érdekelje. Aztán gondolatai visszakalandoztak a látomáshoz.

********

Olybá tűnt, Ada anyját jobban érdekelte, hogy a lány átélte az első látomását, mint az, hogy milyen különös látogatóra számíthat. Arról faggatta, hogy milyen érzés volt, hogyan érezte magát utána, hasonlítgatta össze Klaráról őrzött emlékeivel. A lány türelmetlenül válaszolgatott a záporzó kérdésekre, várta, hogy Beth-nél lecsengjen a roham, hogy végre azzal is foglalkozzon, hogy mit látott, nem csak azzal, hogy hogyan.
Aztán végre erre is sor került.
Beth első kérdése a témában persze rögtön arra vonatkozott, ami nem derült ki.
– De kiről akart beszélni a férfi?
– Nem tudom – felelte enyhén ingerülten Ada. – Te nem vártad meg, hogy mit válaszolt! Illetve fogod. Nem fogod megvárni. – A dolog képtelen voltán persze elnevette magát. Anyja egy darabig csak figyelte a lányt, komolynak próbált látszani, majd végül belőle is kirobbant a nevetés.
– Bocsáss meg – mondta kacagva –, kérlek, ne haragudj azért, amit még meg sem tettem!
– Ó, semmi gond, ez egyszer elnéző leszek, de többet ne forduljon elő! – nevetgélt a lány, majd lassan mindketten lecsillapodtak.
– Ígérem, hogy ha a férfi megkeres, az lesz az első, hogy megkérdezem tőle. Csak utána rúgom ki. Illetve amikor megkeres, és nem ha.
Adának jól esett ez a bizalom, amit anyja belé, illetve a látomásába vetett. És örült, hogy végre elbeszélgetett, és még nevetgélt is vele. Ettől kicsit kevésbé érezte magát úgy, mint aki magára maradt. Ami, ha jobban belegondolt, egyáltalán nem volt igaz, ugyanis éppen ő tartotta magát távol családjától az utóbbi hosszú hónapokban. Ráadásul rájött, hogy ezzel elzárta magát a lehetőségtől, hogy őszintén beszéljen bárkivel, hiszen még két barátnőjének sem merte bevallani, hogy miféle képességekkel áldotta vagy verte meg a természet. A szülei viszont tudnak mindenről, ismerik a legféltettebb titkát, és támogatják mindenben. Hogy is juthatott eszébe éppen előlük elvonulni.
– Ne haragudj! – tört ki belőle, majd a nő nyakába borult.
Beth nem tudta mire vélni a hirtelen témaváltást, meglepettsége az arcára is kiült.
– Hogy így hanyagoltalak benneteket – kezdett magyarázkodni Ada Beth tekintetét látva.
– Semmi gond, kicsim, tisztában vagyunk vele, hogy rengeteg új dolgot kellett feldolgoznod. Ha ennyi ideig tartott, hát ez van, mindenki másként reagál az új helyzetekre. – Lánya összevont szemöldökét látva félbeszakította az okfejtést, és elmosolyodott. – Jó-jó, nem jövök a „doktornénis” szöveggel, de hidd el, megértünk téged.
– Tudom, anya – mondta a lány bocsánatkérő mosollyal az arcán.


Ada az anyjával töltötte a délután és az este hátralévő részét, beszélgettek arról is, hogy a lány hogy halad a gyakorlással, a hivatalos tanulmányaival, és még sok egyéb témáról. Ezúttal a családi vacsora alatt sem volt olyan hallgatag, élénken részt vett a társalgásban.
Este, az ágyban fekve arra gondolt, hogy régóta nem érezte magát olyan könnyednek, mint most. Fogalma sem volt, hogy mennyire nyomasztja önkéntes száműzetése, és a családtagjainak hiánya, csak most döbbent rá, amint véget ért.
Aztán eszébe jutott a két nap múlva várható látogató, és elkomorult.