Negyedik fejezet - 4. rész

Ez végképp egy nyúlfarknyi részletke, azért teszek fel csak ennyit, mert ezután új fejezet indul. Gondolkodok rajta, hogy átszálazom a blogot, és átírogatom a bejegyzések címeit, hogy kiderüljön belőle, hogy melyik fejezeteknél tartunk. Na nem mintha ez bírna bármiféle gyakorlati jelentőséggel... :D

Ada megadóan sóhajtva kényelmesen elhelyezkedett törökülésben a hatalmas ülőpárnán, lehunyta a szemét, és koncentrálni próbált. Nehezen ment neki, hiszen lehunyt szemmel is látta Simon fénylő alakját; világosabb volt, mint bárki más felnőtt, akit valaha látott. Az auralátók szerint a fehér szín betegséget, problémát jelent, de a léleklátásban a tisztaságot, jóindulatot jelzi. Természetesen nem teljesen volt fehér, csak foltokban, keverve a nyugodt zölddel, az élénk, energikus pirossal, a mustársárga elszántsággal, és persze további, kisebb kiterjedésű színekkel. De általánosságban ehhez hasonlóan világos lelket csak gyerekeknél látott.
Mire idáig jutott az eszmefuttatásban, rájött, hogy ez így nem lesz jó, és megpróbálta kiüríteni az agyát. Halkan, szinte suttogva megkérte Simont, hogy helyezkedjen inkább a háta mögé, hogy ne terelje el a figyelmét, és megpróbált újra a jövőre koncentrálni. Úgy gondolta, ha netán sikerülne összehozni egy víziót, hasznos lenne, ha leendő munkájáról tudna meg többet. Elsősorban azt, hogy felveszik-e egyáltalán. Mikor úgy érezte, hogy nagyjából összeállt a fejében, hogy milyen témára kíváncsi, halkan újra megszólalt.
– A levendulát.
Hallotta, ahogy Simon letekerte a kupakot az üvegről, és pár pillanat múlva megérezte a levendula illatát.
Alig akarta elhinni, ahogy magába szippantotta a látomás.
Felon egy folyosón fogja vezetni, míg egy kétszárnyú, számkódos ajtóhoz érnek.
– Dlága Ada, itt fannak a páciensei – fogja mondani Felon, miközben bepötyög egy ötjegyű kódot, majd belöki az ajtó egyik szárnyát. – Mi egymás közt úgy emlegetjük őket, hogy pálducok, majd meglátja, miélt. Szelintem éldekesnek fogja találni a munkát, és sokat is tanulhat belőle.
Az ajtó mögötti hosszú helyiségben ráccsal elválasztott és lezárt, ránézésre legfeljebb nyolc-tíz négyzetméteres cellák sorakoznak, egyik-másik üres lesz, de a legtöbbjüken emberek üldögélnek vagy fekszenek az egyszemélyes ágyakon. Nos, lehet, hogy nem emberek, hisz konkrét vonásokat Ada nem lát, de mindenképpen emberszabásúak, és lelkük színe még Simonénál is világosabb, dacára a kétségbeesést és reménytelenséget sugalló sötétkék körvonalaknak. Az ágyak felváltva helyezkednek el a cellák jobb és bal oldalán, az így egymás mellé kerülő ágyak lakói a rácsokon átnyúlva fogják, simogatják, vigasztalják egymást. Ada továbbhaladva észreveszi majd, hogy némelyik cellában nem emberszabású a lakó, hanem valamiféle állat, Felon szerint ugyebár párducok.
Ada elborzadva fog Felon felé fordulni.
– Te jó ég! Kik ezek?
– Úristen! – kiáltott fel Ada. – Mi a fene van abban az intézetben?
– Mit láttál? – huppant le vele szembe Simon, és a lány kezeiért nyúlt.
– Felon el fog vezetni azokhoz a… lényekhez, akik miatt szüksége van a munkámra. De én zoológus vagyok, és ott embereket tartanak fogva! Kis cellákban, mint egy börtönben. Genya párducoknak hívta őket, de csak pár volt állat formájú. A többiek emberek, vagy legalábbis emberszabásúak. De nem úgy, mint a majmok, mert még véletlenül sem lehet egy majom és egy ember körvonalát összetéveszteni! Azok ott emberek. Mégpedig nagyon jó, tiszta emberek. Ártatlanok, jóindulatúak, mint a kisgyerekek, de félnek és csüggednek ott. És ami még furcsább, hogy az állatok… lelkét nem szoktam látni, az ugyanolyan színtelen nekem, mint a tárgyak, de ezek a párducok ugyanolyan színesek voltak, mint az emberek. Mármint az ottani emberek… – Egy pillanatra elhallgatott. – Fogadjunk, hogy egy árva szót sem értesz a hablatyomból.
– Azért igyekszem felfogni. De tényleg sok mindent nem értek. Mi ez a tárgyakkal, állatokkal, meg színes emberekkel?
– Amikor lehunyom a szemem, és a lelkeket nézem, akkor semmi mást nem látok, csak az embereket. Nincs háttér. Ha látomásom van, akkor látom a környezetet, a tárgyakat, de… valahogy olyan, mintha mondjuk valaki grafitceruzával rajzolta volna meg a hátteret. Az állatok ugyanúgy színtelenek, mint a tárgyak. Az emberek színesek, és anyám leírásából tudom, hogy nagyjából mit jelentenek az egyes színek, sőt, pár esetben a formáknak is lehet jelentősége. Minden embernek egyedi az alap színtérképe, amiről bárkit felismerek, akit egyszer láttam, legalábbis annyira, mint ha egy ismerős arcot látok. Az állandó színeken kicsit változtathat az illető pillanatnyi állapota, erős érzelmek, betegségek befolyásolhatják az illető lélekképét is. – Ada egy kis szünetet tartott, elgondolkodott, mielőtt folytatta. – Ezek az emberek nagyon hasonlítottak egymásra, nem tudtam volna megkülönböztetni egymástól őket, és a párduc-formájúak is teljesen ugyanolyanok voltak. Vagy legalábbis nagyon hasonlóak. Talán úgy tudnám érzékeltetni, mintha látsz két kínai arcot. Ha van időd megfigyelni, természetesen észreveszed a különbségeket, és megismered őket, de első látásra túlságosan hasonlónak tűnnek. Ugye érted?
– Igen, persze. Azt hiszem, mindent értek. Esetleg el tudnád mondani, hogy merre vannak ezek a cellák? Vagy bármi fontos konkrétumot?
– Azt hiszem, nem. Csak annyit, hogy számzáras az ajtó, és kétszárnyú. És egy folyosón jutunk oda. Ablaktalan, fehér, vagy legalábbis világos falú, járólappal burkolt folyosó, semmi jellegzetesség.
– Az ajtó kódját nem láttad?
– Sajnos nem. De ha személyesen ott leszek, biztos meg fogják mondani, hiszen ott fogom végezni a munkám.
– No igen. Egy dolog legalább biztossá vált: ott fogsz dolgozni – jelentette ki Simon.
– Bár tudnám, hogy ez jó hír, vagy rossz – sóhajtott letargikusan a lány.
– Hát… – mosolyodott el a fiú. – Most már tudod, hogyan lehet előidézni egy látomást. Nincs más dolgod, mint megnézni.

********

Végül mégsem nézték meg. Inkább az irodába érkező Doyle-lal vitatták meg az új információkat. Neki sem volt konkrét elképzelése, hogy kik és mik lehetnek azok a „párducok”. Ez persze nem akadályozta meg őket, hogy különféle fantáziadús elméletekkel álljanak elő, önmaguk és egymás szórakoztatására. Doyle úgy tippelte, hogy talán valami eddig felfedezetlen, értelmes faj, akik mondjuk telepatikus úton kommunikálnak egymással. Simon arra voksolt, hogy egy földönkívüli civilizáció bolygónkra látogató képviselői, míg Ada ötlete az volt, hogy egy genetikai kísérlet során létrejött fajról van szó. Végül igen komoly fogadásokat kötöttek: a tét egy hatalmas tábla csoki volt, illetve kettő, ugyanis abban maradtak, hogy az lesz a nyertes, akinek a tippje legközelebb áll a valósághoz, és a két vesztes fejenként perkálja az illetőnek a csokikat. Ada élt a gyanúperrel, hogy ha egyszer meg is tudják az igazságot, nehéz lesz megállapítani, hogy ki nyerte a fogadást, de egyelőre inkább nem foglalkozott ezzel a csekélységgel.
E nélkül is akadt aggódnivalója szép számmal.