Első fejezet - 4. rész

Ímhol a következő, kérek szépen minden errejárótól visszajelzést, hogy tudjam, mit rontok el... :D

– Robin apja? Ez valami furcsa véletlen? – nézett Beth kikerekedett szemekkel.
– Sajnos nem hinném. Tegnap elmeséltem a dolgokat a lányoknak. Nem hangsúlyoztam ki, hogy titok, de azért feltételeztem, hogy nem locsogják el rögtön mindenfelé.
– Talán úgy vélte, hogy a családjának elmesélheti. Mit tudsz az apjáról?
– Vidám pasas, szereti maga vasalni az ingjeit, és reggelente Kennyvel, a fiával együtt kakaózik. Szóval semmi érdekeset, a barátnőm apja; nem hozzá szoktam átmenni, hanem Robinhoz – vont vállat Ada. – Illetve még annyit, hogy egy kutatóintézetben dolgozik.
– Kutatóintézet? De mit kutatnak benne? – vonta össze a szemöldökét Beth.
– Fogalmam sincs – felelte Ada. – Sosem kérdeztem, Thomsonék meg nem meséltek róla maguktól. Felhívom Robint, beszélek vele. – Ezzel előkotorta a telefonját, és beütötte a lány gyorshívószámát.
– Mondsza – vette fel a telefont Robin.
– Szia! Mondd csak, meséltél valakinek a tegnapi dolgokról? – tért a lány rögtön a tárgyra.
– Csak apámnak, őt nagyon érdekli az ilyesmi. Baj? Nem lett volna szabad? – Ada szinte látta a lelki szemei előtt barátnője riadt ábrázatát.
– Talán jobb lett volna, ha nem mesélsz, még apádnak sem. Apropó, ő hol dolgozik? – kérdezte.
– A TF Kutatóintézetben. Té-Ef, mint természetfeletti. – Ada ráharapott az alsó ajkára, hogy nehogy kiköpje azt, ami a nyelve hegyén volt: Micsodaaaaa? Vagy még inkább valami cifra káromkodást. Netán szidalmat. De visszafogta magát, csak hallgatta tovább barátnőjét. – Nemrég mesélt valami auralátóról, akiről kiderült, hogy kókler. Ezért meséltem, hogy te tényleg látod az emberek auráját, vagy valami olyasmit. Nagyon érdekelte őt a képességed, pedig a jövőbe látást még nem is mondtam neki.. Azt mondta, szívesen végezne pár kísérletet – mosolygott Robin.
– Épp ettől tartok – morogta maga elé Ada. A világ kezdett megfordulni vele, már-már meg kellett kapaszkodnia. Fogalma sem volt, hogy miért, de valahogy rossz érzés fogta el a kísérlet szó hallatán.
– Tessék? Nem hallottam jól – kérdezett vissza Robin.
– Semmi, semmi. Figyi, kérlek, senki másnak ne beszélj a dologról! Barney-nak továbbra se mesélj a jövőbe látásról! És mondd meg légyszi apádnak is, hogy a téma nem publikus, ne szóljon róla senkinek semmit, és nem szeretnék semmilyen kísérletben sem részt venni a munkahelyén.
– Rendben, de mi a baj?
– Majd elmesélem, de nem telefonban. Csak kérlek, mondd meg Barney-nak, hogy jó eséllyel már így is bajt hozott a fejemre, úgyhogy senkinek egy szót sem, különösen a… mit is mondtál… TF-ben ne avasson be több embert.
– Többet? Történt valami, amiből úgy véled, hogy már valakinek mesélt rólad? – értette meg Robin.
– Igen, de mondom, hogy majd inkább személyesen vesézzük ezt ki.
– Ne haragudj, nem akartam neked bajt okozni! – mondta bűnbánóan a lány.
– Végül is nem tudhattad, hogy ez ekkora titok – sóhajtotta Ada, és azt már csak magában fűzte hozzá, hogy de azért gondolhattad volna… Igazság szerint kicsit neheztelt Robinra, bár az eszével tudta, hogy nem akart rosszat. – Most le kell tennem, beszélnem kell anyámmal. Mi lenne, ha később átugranék hozzátok? Akkor megbeszélhetnénk a dolgokat személyesen. Esetleg apáddal is válthatnék pár szót.
– Persze, nem gond, gyere csak nyugodtan – egyezett bele készségesen Robin.
– Rendben, akkor mondjuk egy óra múlva ott leszek. Addig is szia!
– Szia! És tényleg ne haragudj! – mondta Robin, majd bontotta a vonalat.
Ada a kezeit tördelő Beth felé fordult, nagyot sóhajtott, majd tehetetlenül széttárta a karját.
– TF Kutatóintézet. Té-Ef, úgymint természetfeletti. Ennél rosszabb nemigen lehet – mondta szomorúan. – Illetve dehogynem, hiszen ez az ember, aki itt volt, nem engem keresett, hanem téged, hogy anyámról érdeklődjön. Tehát tisztában volt anyám képességeivel, és hamar összekapcsolta, hogy valószínűleg közünk van egymáshoz. Alighanem ezt akarta leellenőrizni.
– Ebből ugyan nem tudhatott meg semmit, amennyit mi beszéltünk – védekezett a nő.
– Na igen, nagyon ügyes voltál – mosolygott Ada Beth-re. – Ő nem tudott meg semmit, mi viszont igen, bár talán rossz híreket.
– Klara naplójában nincs szó erről a kutatóintézetről? – kérdezte Beth, majd megrázta a fejét. – Ugyan, lehet, hogy akkoriban még nem is létezett. És nem írta le, hogy kik lehetnek azok, akik tudnak a képességeiről? Mert nyilván valakinek ismernie kellett, ha most Robin apja elbeszélése alapján egyből eszébe jutott. Nem biztos, hogy a mai látogatónk volt az, lehet, hogy őt csak küldte valaki. De ki lehetett az? És ami még fontosabb: mit akarnak tőletek, illetve tőled?
– Fogalmam sincs, anya. Átmegyek Robinékhoz, és megpróbálom kideríteni.
– Jó, kicsim, de légy nagyon óvatos, és ne mondj semmivel többet a feltétlenül szükségesnél – intette aggodalmaskodva a lányt.
– Persze, anya, majd vigyázok – próbálta Ada az anyját megnyugtatni, miközben megölelte őt. – Kicsit még felmegyek a szobámba, utána szeretnék nézni néhány dolognak, mielőtt indulok.

Az első útja a számítógépéhez vezetett, bekapcsolta, s míg a gép elindult, Klara naplóját lapozgatta, hátha észrevesz valamit, ami korábban elkerülte a figyelmét. Valójában tudta, hogy erre igazán csekély az esély, hiszen az elmúlt fél évben többet olvasta, mint az anatómiakönyvét, de azért tovább forgatta a könyvecskét. Azonban semmi más következtetésre nem jutott, mint hogy valószínűleg nem ártana inkább az egyik nyugtató gyakorlattal kisimítani az idegeit. De csak pár mély lélegzetet vett.
Közben a gép elindult, és Ada az interneten rákeresett a TF Kutatóintézetre. Sok találat nem akadt, az intézet saját honlapján egy rövid leírást olvashatott, hogy az intézményt magánszemélyek finanszírozásával alapították nagyjából hat évvel ezelőtt, paranormális jelenségeket és képességeket vizsgálnak (telepátia, telekinetika), valamint régi legendák valóságalapját kutatják (úgy mint vámpírok, vérfarkasok, varázslók, boszorkányok), ez utóbbit a weboldal szerint ezidáig sikertelenül. Ha egy évvel ezelőtt hall az intézetről, csak nevetett volna az egészen, de most sokkal inkább elborzadt.
– Az internettől ezúttal nem lettem okosabb – motyogta maga elé meredve, majd arra gondolt, hogy dehogynem, annyit mindenesetre megtudott, hogy az anyja idejében még nem létezett a TF.
Kikapcsolta a számítógépet majd felkapta a táskáját, és lerobogott a lépcsőn. Bekiáltott egy hellót a családjának a nappaliba, és átment Robinékhoz.

Barátnője nyitott ajtót, egy rövid köszönés után átkalauzolta Adát a házon keresztül a hátsó ajtóhoz, kiléptek, majd letelepedtek a verandán a kényelmes nádfotelekbe. Robin előrelátóan kikészített két pohár narancslevet, és némi rágcsálnivalót, azonban ezekre rá sem hederítettek, mert rögtön letámadta Adát.
– Na mesélj, mi történt, amiből úgy gondolod, hogy apám mesélt rólad valakinek? Ja, egyébként nincs itthon, és a többiek sem, Kenny addig nyúzta anyáékat, míg elmentek fagyizni. De nemsoká jönnek, ha beszélni akarsz vele. Nekem azóta, hogy telefonáltál, nem volt alkalmam beszélni vele, így még nem adtam át az üzenetedet. Szóval, mi történt?
– Anyámat – mármint Beth-t – felkereste egy ember, és ő mondta, hogy apád adta meg az otthoni címét. Egyébként a vérszerinti anyámról akart kérdezgetni. De hogy megértsd a dolgot, korábbról kell kezdenem.
Ezzel elmesélte Robinnak nagy vonalakban, hogy az anyja hogyan jutott az elmegyógyintézetbe, hogyan barátkozott össze Beth-szel, és hogyan győzte meg, hogy fogadja örökbe az újszülött kislányt. Mesélt a naplóról is, de nem túl részletesen, csak arról, hogy segített neki elfogadni és kifejleszteni a képességeit.
– Én még mindig nem értem – ráncolta a homlokát Robin. – Ez az illető, aki elment Beth-hez, és a… másik anyádról akart kérdezgetni, azt mondta, hogy az apámtól tudta meg a címét és a nevét. De nem is téged keresett! Akkor hol az összefüggés?
– Hát éppen ez az! Hogy látszólag nincs összefüggés, csak egyszerűen fura, hogy apád hall a képességemről, és másnap beállít egy ember, aki az ő nevét említi – magyarázta hevesen Ada. – Véletlen egybeesésnek egy kicsit meredek. Ha viszont nem véletlen, akkor következésképpen annak az embernek, aki ott járt ma nálunk, vagy esetleg annak, aki küldte őt, tudnia kellett, hogy anyámnak ugyanilyen képessége volt. És ez az igazán különös!
– Hát – mondta Robin –, kérdezzük meg apámtól, hogy beszélt-e erről valakivel. De nem hinném, mert péntek este meg szombaton kivel beszélt volna? Ha hazaérnek, beszéljünk vele.
Mintegy végszóra, Robin anyja, Theresa kinyitotta a hátsó ajtót, és kilépett a teraszra.
– Sziasztok, lányok! Megjöttünk.
A két lány szintén morgott egy sziát, miközben a nő leült a lánya mellé. Robin egyértelműen az anyja fiatalabb kiadása volt, mindkettőjüknek vöröses árnyalatú, sötétszőke haja volt, azonos színű szemöldökkel, szürkéskék szemmel, csak Theresán elmélyültek a nevetőráncok, és látszott pár szarkaláb a szemei körül.
– Apa ráér? – kérdezte Robin. – Beszélni szeretnénk vele.
Az anyja felvonta a szemöldökét, de nem fűzött semmiféle kommentárt, csak bólintott.
– Mindjárt szólok neki, hogy jöjjön ki. – Ezzel felállt, és magukra hagyta a lányokat.
Míg Robin apjára várt, Ada hirtelen szimatolva felkapta a fejét. Körülnézett, de sehol nem látott levendulát, így biztosra vette, hogy csak ő érzi az illatot.
Nem akart a bármikor várható Barney előtt látomást kapni, így felpattant, odavetette barátnőjének, hogy rögtön jön, majd sebesen a fürdőszoba felé vette az irányt.
A helyiségbe lépve magára zárta az ajtót, majd lerogyott az ülőkeként is használható szennyestartó tetejére. Lehunyta a szemét, és nézte a vetítést a fejében.
A derengő látomás szerint a szüleitől és testvérétől fog búcsúzkodni, sorra megöleli majd őket. Az apja egy gigászi sporttáskát akaszt az egyik vállára, az anyja egy gurulós bőrönd fogantyúját nyomja a másik kezébe, majd pár utolsó „Sziasztok”, „Vigyázz magadra” és „Jó utat” után kisvártatva hátat fordít nekik, és elindul.
Ekkor jött rá, hogy valószínűleg a repülőtéren játszódik a jelenet, mert meglátta a csomagok futószalagját. A vízió ezután elhalványult, majd elenyészett.
Elutazik? Hová? Mikor? Ezúttal fogalma sem volt, hogy mikorra várható a látomás bekövetkezte.
Feltápászkodott a szennyeskosárról, a mosdóhoz lépett, és hideg vizet locsolt az arcába, majd a porcelán kagylóra támaszkodva mélyeket lélegzett.
Igyekezett gyorsan összekapni magát, megtörölközött, és visszasétált a teraszra.
Mire odaért, barátnője apja már szintén ott volt, a felesége által nemrég használt helyre telepedett le. Megvárta, míg Ada is leül, majd barátságosan rámosolygott.
– Hallottam Robintól, hogy milyen érdekes dolgokat tudsz. Mit nem adnék érte, ha ilyen képességeim lehetnének! Szakmai szempontból nagyon kényelmes lenne, első kézből tudnék meg mindent, saját magamat kutathatnám – vigyorgott az elképzelésen.
– Apa, a szakmai kíváncsiságodat hagyjuk későbbre, ha lehet. Meséltél valakinek Adáról?
– Csak a főnökömnek. Betelefonáltam ma reggel, egy éppen zajló kísérlettel kapcsolatban, és ő vette fel a telefont. Muszáj volt elújságolnom, hogy micsoda csodára bukkant a lányom – biccentett Robin felé. – Nagyon érdekelte a téma, de ez nem is csoda. Azt mondta, hogy ha sikerül rábeszélnem téged, hogy vegyél részt egy kísérletsorozatban, akkor előléptet. Az „A” részlegről átkerülnék az „S” részlegre, ahol a különlegesebb, titkos kutatások zajlanak. Még nekem sincs fogalmam sem, hogy milyen kísérleteket végeznek az „S”-en, annyira titokban tartják. Egészen más épületben is van, sokkal komolyabb biztonsági rendszerrel, és nyilván komolyabb vizsgálati eszközökkel. Fantasztikus lehetőség lenne ez nekem.
Áradt belőle a szó, nem kétséges, hogy míg Robin a külsejét az anyjától örökölte, a beszélőkéjét az apjától.
– Kérdés, hogy milyen lehetőség lenne nekem – mormogta Ada, felvonva a bal szemöldökét.
– Na persze, igazad van – visszakozott Barney –, természetesen neked kell eldöntened, hogy vállalod-e az ezzel járó kényelmetlenségeket. De nyilván nem kívánnánk ingyen, hogy az idődet a mi kutatásainkra áldozd. A főnököm bőkezűen szokta honorálni az ilyesmit is. Most éppen két parafenoménnel dolgozunk, tudjátok, olyanok, mint amilyenek időnként felbukkannak a tévében, kanalakat hajlítgatnak, meg ilyesmik. Mint amilyen Uri Geller, csak ők tényleg igaziak, nem úgy, mint az igazán ügyesen trükköző Uri – húzta szélesre a mosolyát a férfi. – Meg kell hogy mondjam, a két ember állítja, hogy a tévéfellépésekért kevesebb gázsit kapnak, mint amennyit a TF fizet nekik azonos időtartamra.
– A pénz még nem minden – vetette közbe Robin.
– Ebben igazad van – mondta a férfi. – De garantáljuk, hogy nem esik bántódásod, Dr. Felon nagyon komolyan veszi az ilyesmit. Komoly formaszerződésünk van, biztosítással, titoktartási záradékkal…
– Doktor kicsoda? – vágott közbe Ada.
– Felon – felelte Barney. – A főnököm. Dr. Elvin Felon.