Minden kedves blogírónak és blogolvasónak, valamint a közös halmazuknak kívánok békés, meghitt, szeretetteljes karácsonyi ünnepeket! :)
És itt következzék egy új részletke, nem valami hosszú, de igyekszem minél hamarabb hozni a folytatást... :)
És itt következzék egy új részletke, nem valami hosszú, de igyekszem minél hamarabb hozni a folytatást... :)
Harmadik fejezet
Ada két hete volt otthon, a szülei házában, próbált visszailleszkedni a régi életébe, és próbált valahol elhelyezkedni a friss zoológus diplomájával. Ennek érdekében önéletrajzokat küldözgetett, néha állásinterjúkra járkált, de leginkább munkaközvetítő oldalakat böngészett az interneten. Rá kellett döbbennie, hogy eléggé korlátozottak a lehetőségei, sajnos nem kapkodtak két kézzel a zoológusok után. Többször is megfordult a fejében, hogy talán inkább mégis állatorvosnak kellett volna tanulnia, ugyanis anno ezen vacillált. De végül is úgy gondolta, hogy állatorvosként túl sok beteg, szenvedő állattal találkozna, és borzasztóan a lelkére venné, ha nem mindegyiken tudna segíteni. Így választotta inkább a némileg személytelenebb zoológiát. Az álláslehetőségek valahogy kimaradtak a számításból. Sose tartotta magát anyagiasnak.
Próbált lehetőség szerint nem a közelben találni munkát, mert tartott tőle, hogy ha sokáig szülei házában, vagy akár csak Hearth-ben marad, előbb-utóbb újra távozásra kényszerül, de úgy vélte, jobb, ha akkor költözik el újra, amikor ő úgy gondolja, nem pedig akkor, mikor már nincs más lehetőség.
Két hét keresgélés után értesítést kapott az egyik állásközvetítő cégtől arról, hogy egy neki való munkalehetőség kínálkozott, és bár a leírás szerint minden egyéb szempontból olyan munkahely volt, amilyenre vágyott, egyetlen szépséghibája volt a dolognak: a munkavégzés helye. Ugyanis Hearth-ben volt, amivel füstbe ment a város elhagyásának szép terve. De annyira csábító volt a lehetőség, hogy Ada úgy döntött, elmegy egy személyes beszélgetésre.
Fel is hívta a megadott számot, egy kedves, alt hangú hölggyel megbeszélt egy másnapi időpontot és a helyszínt.
Most, hogy triumvirátusuk újra együtt volt, a három lány próbált kicsit több időt együtt tölteni. Ugyan Ada és Alex a budapesti tanulmányaik ideje alatt többször is hazalátogatott, és persze napi rendszerességgel videotelefonáltak az interneten, de a személyes találkozás mégis jobb. Ugyanakkor Ada úgy érezte, hogy a családjával is van mit pótolnia, így velük is igyekezett minél többet együtt lenni. Aznap este is velük volt, a közös vacsora után sem széledt szét a család, hanem leültek a nappaliban beszélgetni. De Ada nem időzött soká, korán ágyba akart bújni.
Másnap a megadott címen egy hatalmas épületet talált, de semmiféle cégnév vagy egyéb jelzés nem szerepelt sehol. A recepción megadta a nevét, mire a portás szívélyesen elmagyarázta, hogy hol merre forduljon a továbbiakban.
Az iroda ajtaján kis táblácska díszelgett, a cserélhető feliratos típus minden dizájnt nélkülöző példánya, egy semmitmondó felirattal: Projektvezető. Ada határozottan kopogott, majd a felhangzó, kivehetetlen kiáltást szabad jelzésként értelmezve belépett.
Az irodát is ugyanabban a szellemben rendezték be, mint ami alapján az ajtótáblát választották, azaz mindennemű egyéniséget és ízlést nélkülözött. Közvetlenül a bejárati ajtó mellett a falra merőlegesen egy ronda barna íróasztal állt, mögötte egy ronda barna titkárnővel. Nem csak a haja, hanem a szeme, és a kosztümje is a sárbarna legunalmasabb árnyalatában pompázott.
Beljebb egy nagyobb íróasztal terpeszkedett az ajtóval szemben, nagyjából félúton a szemközti fal előtt, így elfért mögötte pár iratszekrény, és néhány háromlábú fehértábla, melyeken grafikonok, táblázatok, és olvashatatlan jegyzetek voltak. Ha a böhönc főnöki bőrfotelben ült is valaki, azt teljesen leköthette a fehértáblák macskakaparás-jellegű jegyzeteinek kisilabizálása, ugyanis a bejárati ajtó felől, ahol Ada állt, semmi nem látszott belőle, csak a forgószék háttámlája.
A titkárnő – mintegy gombnyomásra – nyájas mosolyt varázsolt az arcára, felpattant a székéből, és az asztalát megkerülve a lány elé sietett. Kezét nyújtva bemutatkozott, vagy legalábbis Ada ezt feltételezte, ugyanis egy árva szót sem értett az első fél „Üdvzlm” elhangzása után.
Ada, némi nevelési szándékkal, szépen, artikuláltan bemutatkozott. Ennek hallatán a főnöki bőrfotel életre kelt, és megfordult.
Az eddig láthatatlan férfi alacsony volt, arca meglehetősen szögletes, haja csaknem teljesen fehérősz, szakállnak csúfolható arcszőre leginkább rózsaszínnek tűnik. De legalább ő nem sárbarna ruhát hordott, hajszálcsíkos, rászabottnak látszó szürke öltönyt viselt. Ő is villámgyorsan varázsolta magára a szívélyes mosolyt. Felpattant, vagyis inkább lecsusszant a bőrfotelről, legalábbis Adának ez volt a benyomása, mint amikor egy gyerek mászik le egy olyan székről, ahonnan nem ér le a lába. Impressziója helyes lehetett, ugyanis a férfi álló helyzetben sem lett jelentősen magasabb. Fürgén megkerülte a böszme íróasztalt, és kezét nyújtva igyekezett Ada felé.
- Üdfözlöm, dlága! Mál alig váltam, hogy találkozzunk! A nevem Dr. Felon. Dr. Elfin Felon.
Ada első gondolata az volt, hogy milyen hülyén áll az emberkének a jamesbondos bemutatkozás. A második az, hogy: Elfin? Úgy mint kicsike, gonosz manó??? Már majdnem kitört belőle a nevetés, amikor kapcsolt. Eszébe jutott a leírás anyja naplójában. „Elvin Felon egy alacsony, kockaarcú, vörös hajú, szeplős férfi. Meglehetősen fura beszédhibája van, mintha egyszerre lenne pösze, és raccsolna is. Jelenleg a negyvenes évei körül járhat.” A lány bal szemöldöke felszaladt a homlokára, nyelt egy nagyot, mintha az eszébe villant információt próbálná megemészteni, de egyebekben igyekezett elleplezni, hogy mennyire megrémítette a felismerés. Ő maga is mosolyt erőltetett az arcára, és viszonozta a kézfogást.
- Szép napot kívánok, örülök, hogy megismerhetem – mondta ki az abszolút hazugságot. – A nevem Ada O’Jolly. A zoológus állás ügyében jöttem – tette hozzá, mert úgy vélte, jobb tisztázni, hogy nem holmi kísérleti alany kívánna lenni.
- Telmészetesen – készségeskedett a férfi, és intett a titkárnőnek, aki szó nélkül kerített egy széket a lánynak.
Miután helyet foglaltak, Ada legnagyobb megkönnyebbülésére Felon valóban kizárólag az állásinterjúra koncentrált, semmi mást nem hozott szóba. Azonban Adában felmerült egy kérdés.
- Egyáltalán miért van szükségük zoológusra? A TF kutatóintézet foglalkozik állatokkal? Mi természetfeletti lehet egy állatban? – húzta a száját félmosolyra.
- Ez egy olyan kéldés, amile csak akkor fálaszolhatok, ha mál nálunk dolgozik. Ugye megélti, hogy nem álulhatjuk el a titkokat senkinek, aki nem az alkalmazottunk. A munkaszelződés tetemes lésze a titoktaltási szabályoklól szól. Fiszont bizton állíthatom, hogy sehol máshol nem kelesne ennyit pályakezdőként. Ez talán kompenzálja a különleges igényeinket. – A férfi enyhén lenézően beszélt, és a lányban ez saját maga számára is meglepő ellenérzést keltett benne. Persze sosem szerette az olyan embereket, akik úgy hitték, a pénzükért mindent meg lehet kapni. Mindazonáltal azt nem tagadhatta, hogy a felkínált fizetés valamint az egyéb juttatások és kedvezmények igen vonzóak voltak, de azért annyira nem, hogy habozás nélkül fejest ugorjon az ismeretlenbe.
- Ugye nem most azonnal kell választ adnom? – kérdezte kedvesen mosolyogva. – Felteszem, hogy nem én vagyok az egyetlen jelentkező, így önöknek is van kiből válogatni, és én is szeretném először nyugodt körülmények között átgondolni.
- Telmészetesen nem itt helyben kell döntenie, de azélt ha szabadna kélnem, legyen szíves éltesíteni, ha nemleges választ ad, hiszen ebben az esetben falaki mást kell fálasztanunk. Önnek megsúgom, hogy ezidáig ön a legesélyesebb, a tanulmányi eledményei és a diplomamunkája alapján is, láadásul a többi jelentkező nem lendelkezik olyan tofábbi igen éldekes képességekkel, amelyek a TF intézet plofiljába fágnának.
Hóhó – gondolta Ada – most kibújt a szög a zsákból. Hiába az eddig tapasztalt kedvesség, azért nincs elfeledve a korábbi téma sem.
Hangosan azonban csak ennyit mondott:
- Hogyne, értem. Akkor a közeljövőben mindenképpen tájékoztatom önöket a döntésemről. – Közben felállt, hogy el tudjon búcsúzni. A szintén talpra – ám nem túl magasra – emelkedő férfinek nyújtotta a kezét. – Viszont látásra, Dr. Felon. Örülök, hogy megismertem. – Bár ez utóbbi továbbra sem volt igaz.
- Lészemlől a szelencse, dlága! Nem is hiszi, mennyile ölvendek – nyájaskodott Felon, miközben az ajtó felé kísérte a lányt.
Ada még röviden egyeztetett a titkárnővel, majd tőle is elköszönve távozott.
Az épületből kilépve egy nem túl távoli, ismerős park felé vette az irányt. Odaérve keresett egy szimpatikus, nem túl forgalmas helyen terpeszkedő padot, leült, és felhívta az anyját.
Beszámolt neki a nem várt fejleményekről, aggodalmairól, amivel persze a folyvást idegeskedő Beth-t meglehetősen felzaklatta. De azt meg kellett hagyni, hogy igyekezett tartani magát, és elő is állt a válsághelyzetben szokásos forgatókönyvvel.
- Nyugodj meg, kicsim, semmi gond nem lesz, gyere haza, aztán ha majd apád hazaért, együtt megbeszéljük a továbbiakat.
- Rendben, mami, igazad van. – Ám ekkor levendula illata csapta meg az orrát. Sebtiben körülnézett, az illat forrását keresve, de ő lett volna a legjobban meglepve, ha megtalálja. Tudta, mire számíthat. – Levendula – mondta ki fennhangon. – Anya, most le kell tennem, majd később visszahívlak.
Két hét keresgélés után értesítést kapott az egyik állásközvetítő cégtől arról, hogy egy neki való munkalehetőség kínálkozott, és bár a leírás szerint minden egyéb szempontból olyan munkahely volt, amilyenre vágyott, egyetlen szépséghibája volt a dolognak: a munkavégzés helye. Ugyanis Hearth-ben volt, amivel füstbe ment a város elhagyásának szép terve. De annyira csábító volt a lehetőség, hogy Ada úgy döntött, elmegy egy személyes beszélgetésre.
Fel is hívta a megadott számot, egy kedves, alt hangú hölggyel megbeszélt egy másnapi időpontot és a helyszínt.
Most, hogy triumvirátusuk újra együtt volt, a három lány próbált kicsit több időt együtt tölteni. Ugyan Ada és Alex a budapesti tanulmányaik ideje alatt többször is hazalátogatott, és persze napi rendszerességgel videotelefonáltak az interneten, de a személyes találkozás mégis jobb. Ugyanakkor Ada úgy érezte, hogy a családjával is van mit pótolnia, így velük is igyekezett minél többet együtt lenni. Aznap este is velük volt, a közös vacsora után sem széledt szét a család, hanem leültek a nappaliban beszélgetni. De Ada nem időzött soká, korán ágyba akart bújni.
********
Másnap a megadott címen egy hatalmas épületet talált, de semmiféle cégnév vagy egyéb jelzés nem szerepelt sehol. A recepción megadta a nevét, mire a portás szívélyesen elmagyarázta, hogy hol merre forduljon a továbbiakban.
Az iroda ajtaján kis táblácska díszelgett, a cserélhető feliratos típus minden dizájnt nélkülöző példánya, egy semmitmondó felirattal: Projektvezető. Ada határozottan kopogott, majd a felhangzó, kivehetetlen kiáltást szabad jelzésként értelmezve belépett.
Az irodát is ugyanabban a szellemben rendezték be, mint ami alapján az ajtótáblát választották, azaz mindennemű egyéniséget és ízlést nélkülözött. Közvetlenül a bejárati ajtó mellett a falra merőlegesen egy ronda barna íróasztal állt, mögötte egy ronda barna titkárnővel. Nem csak a haja, hanem a szeme, és a kosztümje is a sárbarna legunalmasabb árnyalatában pompázott.
Beljebb egy nagyobb íróasztal terpeszkedett az ajtóval szemben, nagyjából félúton a szemközti fal előtt, így elfért mögötte pár iratszekrény, és néhány háromlábú fehértábla, melyeken grafikonok, táblázatok, és olvashatatlan jegyzetek voltak. Ha a böhönc főnöki bőrfotelben ült is valaki, azt teljesen leköthette a fehértáblák macskakaparás-jellegű jegyzeteinek kisilabizálása, ugyanis a bejárati ajtó felől, ahol Ada állt, semmi nem látszott belőle, csak a forgószék háttámlája.
A titkárnő – mintegy gombnyomásra – nyájas mosolyt varázsolt az arcára, felpattant a székéből, és az asztalát megkerülve a lány elé sietett. Kezét nyújtva bemutatkozott, vagy legalábbis Ada ezt feltételezte, ugyanis egy árva szót sem értett az első fél „Üdvzlm” elhangzása után.
Ada, némi nevelési szándékkal, szépen, artikuláltan bemutatkozott. Ennek hallatán a főnöki bőrfotel életre kelt, és megfordult.
Az eddig láthatatlan férfi alacsony volt, arca meglehetősen szögletes, haja csaknem teljesen fehérősz, szakállnak csúfolható arcszőre leginkább rózsaszínnek tűnik. De legalább ő nem sárbarna ruhát hordott, hajszálcsíkos, rászabottnak látszó szürke öltönyt viselt. Ő is villámgyorsan varázsolta magára a szívélyes mosolyt. Felpattant, vagyis inkább lecsusszant a bőrfotelről, legalábbis Adának ez volt a benyomása, mint amikor egy gyerek mászik le egy olyan székről, ahonnan nem ér le a lába. Impressziója helyes lehetett, ugyanis a férfi álló helyzetben sem lett jelentősen magasabb. Fürgén megkerülte a böszme íróasztalt, és kezét nyújtva igyekezett Ada felé.
- Üdfözlöm, dlága! Mál alig váltam, hogy találkozzunk! A nevem Dr. Felon. Dr. Elfin Felon.
Ada első gondolata az volt, hogy milyen hülyén áll az emberkének a jamesbondos bemutatkozás. A második az, hogy: Elfin? Úgy mint kicsike, gonosz manó??? Már majdnem kitört belőle a nevetés, amikor kapcsolt. Eszébe jutott a leírás anyja naplójában. „Elvin Felon egy alacsony, kockaarcú, vörös hajú, szeplős férfi. Meglehetősen fura beszédhibája van, mintha egyszerre lenne pösze, és raccsolna is. Jelenleg a negyvenes évei körül járhat.” A lány bal szemöldöke felszaladt a homlokára, nyelt egy nagyot, mintha az eszébe villant információt próbálná megemészteni, de egyebekben igyekezett elleplezni, hogy mennyire megrémítette a felismerés. Ő maga is mosolyt erőltetett az arcára, és viszonozta a kézfogást.
- Szép napot kívánok, örülök, hogy megismerhetem – mondta ki az abszolút hazugságot. – A nevem Ada O’Jolly. A zoológus állás ügyében jöttem – tette hozzá, mert úgy vélte, jobb tisztázni, hogy nem holmi kísérleti alany kívánna lenni.
- Telmészetesen – készségeskedett a férfi, és intett a titkárnőnek, aki szó nélkül kerített egy széket a lánynak.
Miután helyet foglaltak, Ada legnagyobb megkönnyebbülésére Felon valóban kizárólag az állásinterjúra koncentrált, semmi mást nem hozott szóba. Azonban Adában felmerült egy kérdés.
- Egyáltalán miért van szükségük zoológusra? A TF kutatóintézet foglalkozik állatokkal? Mi természetfeletti lehet egy állatban? – húzta a száját félmosolyra.
- Ez egy olyan kéldés, amile csak akkor fálaszolhatok, ha mál nálunk dolgozik. Ugye megélti, hogy nem álulhatjuk el a titkokat senkinek, aki nem az alkalmazottunk. A munkaszelződés tetemes lésze a titoktaltási szabályoklól szól. Fiszont bizton állíthatom, hogy sehol máshol nem kelesne ennyit pályakezdőként. Ez talán kompenzálja a különleges igényeinket. – A férfi enyhén lenézően beszélt, és a lányban ez saját maga számára is meglepő ellenérzést keltett benne. Persze sosem szerette az olyan embereket, akik úgy hitték, a pénzükért mindent meg lehet kapni. Mindazonáltal azt nem tagadhatta, hogy a felkínált fizetés valamint az egyéb juttatások és kedvezmények igen vonzóak voltak, de azért annyira nem, hogy habozás nélkül fejest ugorjon az ismeretlenbe.
- Ugye nem most azonnal kell választ adnom? – kérdezte kedvesen mosolyogva. – Felteszem, hogy nem én vagyok az egyetlen jelentkező, így önöknek is van kiből válogatni, és én is szeretném először nyugodt körülmények között átgondolni.
- Telmészetesen nem itt helyben kell döntenie, de azélt ha szabadna kélnem, legyen szíves éltesíteni, ha nemleges választ ad, hiszen ebben az esetben falaki mást kell fálasztanunk. Önnek megsúgom, hogy ezidáig ön a legesélyesebb, a tanulmányi eledményei és a diplomamunkája alapján is, láadásul a többi jelentkező nem lendelkezik olyan tofábbi igen éldekes képességekkel, amelyek a TF intézet plofiljába fágnának.
Hóhó – gondolta Ada – most kibújt a szög a zsákból. Hiába az eddig tapasztalt kedvesség, azért nincs elfeledve a korábbi téma sem.
Hangosan azonban csak ennyit mondott:
- Hogyne, értem. Akkor a közeljövőben mindenképpen tájékoztatom önöket a döntésemről. – Közben felállt, hogy el tudjon búcsúzni. A szintén talpra – ám nem túl magasra – emelkedő férfinek nyújtotta a kezét. – Viszont látásra, Dr. Felon. Örülök, hogy megismertem. – Bár ez utóbbi továbbra sem volt igaz.
- Lészemlől a szelencse, dlága! Nem is hiszi, mennyile ölvendek – nyájaskodott Felon, miközben az ajtó felé kísérte a lányt.
Ada még röviden egyeztetett a titkárnővel, majd tőle is elköszönve távozott.
Az épületből kilépve egy nem túl távoli, ismerős park felé vette az irányt. Odaérve keresett egy szimpatikus, nem túl forgalmas helyen terpeszkedő padot, leült, és felhívta az anyját.
Beszámolt neki a nem várt fejleményekről, aggodalmairól, amivel persze a folyvást idegeskedő Beth-t meglehetősen felzaklatta. De azt meg kellett hagyni, hogy igyekezett tartani magát, és elő is állt a válsághelyzetben szokásos forgatókönyvvel.
- Nyugodj meg, kicsim, semmi gond nem lesz, gyere haza, aztán ha majd apád hazaért, együtt megbeszéljük a továbbiakat.
- Rendben, mami, igazad van. – Ám ekkor levendula illata csapta meg az orrát. Sebtiben körülnézett, az illat forrását keresve, de ő lett volna a legjobban meglepve, ha megtalálja. Tudta, mire számíthat. – Levendula – mondta ki fennhangon. – Anya, most le kell tennem, majd később visszahívlak.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése