Reggel fél hétkor csörgött Ada telefonja.
Rámeredt a telefonra, majd az órára, újra a telefonra, megint az órára. Igen. Fél hét.
Csak a neveltetése tartotta vissza attól, hogy első hallás előtt lehordja az illetőt a sárga földig. Aztán első hallásra fogalma sem volt, ki is beszél hozzá, bár a hői hang bemutatkozott illedelmesen. Csak a mondanivaló alapján ismerte föl Dr. Elvin Felon felejthető titkárnőjét, és bár kedélyesen válaszolgatott a nőnek, utóbb csak halvány benyomásai maradtak a beszélgetésről. A lényeget azonban leszűrte: következő hétfőn, azaz három nap múlva kezdhet az első munkahelyén.
Néhány na-még-öt-percet szundítás után, azaz nagyjából másfél óra múlva összeszedte magát. Épp a konyhában bambult a tejeskávés bögréjébe, amikor megint megszólalt a telefonja. Összevonta a szemöldökét a pitymallati nagy népszerűséget észlelve, de aztán rájött, hogy péntek lévén, a nyolc órás időpont az emberek nagy hányadánál már javában a munkaidő kezdetét jelenti. Ezúttal Doyle hívta.
– Ada, szeretnék szólni, hogy Mathilda hívott, hogy nem tud találkozni velünk ezen a hétvégén, elhalasztotta az itteni látogatását.
– Ó, értem. Semmi gond.
– Azért nem lenne kedved meglátogatni minket? Vagy hogy ne mindig neked kelljen hozzánk elautóznod, összefuthatnánk máshol is. Ma kivételesen én is el tudnék szabadulni, mert nem érkezik semmilyen áru, amit át kéne venni. Simonnal el szoktunk látogatni más panziókba meg éttermekbe, felmérni a konkurenciát. Ha van kedved, velünk tarthatnál.
– Hétfőig időm, mint a tenger, úgyhogy szívesen veletek tartok.
– Miért, mi van hétfőn? – kíváncsiskodott Doyle.
– Kezdek az új munkahelyemen – fintorgott Ada.
– Huhh. Félsz? Még visszamondhatod…
– Nem. Illetve igen, félek, de nem akarok visszalépni. Majdcsak lesz valahogy! Most, hogy már szándékosan is tudok látomást előidézni, megtehetjük, hogy Felon előtt járjunk egy lépéssel. Legalábbis ebben bízom – nevette el magát.
– Úgy lesz, kislány, meglásd! Ne aggódj! – A férfi hangján hallatszott, hogy ő is mosolyog. – Még van egy kis munkám itt, aztán indulunk. Három-négy óra múlva ott leszünk érted, rendben?
– Rendben – felelte Ada, majd bontották a vonalat.
A lány ezután elintézte a reggeli piperézkedést, felöltözött, átöltözött, majd újra átöltözött. Azzal mentegette magát, hogy nem tudja, milyen helyre mennek, milyen öltözék lenne a megfelelő. Önmagának sem akarta bevallani, hogy valójában a két Shield véleménye számít, sőt, leginkább az ifjabbik elismerését szeretné kivívni. Miután mégiscsak bevallotta magának, rögvest el is érkezett a következő szakaszhoz, a tagadáshoz.
Hiszen jóval idősebb nálam a pasi – morfondírozott. Ellenérvként felsorakoztatta továbbá, hogy Simon bizonyára inkább csak valamiféle rokonként tekint rá; hogy nem is ismeri még a férfit; hogy jelenleg igazán nincs szüksége egy kapcsolatra; hogy bizonyára csak azért jut eszébe ilyesmi, mert a hős megmentőt látja Simonban; és hogy nem is tetszenek neki a szőke pasik. Mindazonáltal magára varázsolt egy szinte láthatatlan sminket, amellyel vélt vagy valós bőr- és egyéb hibáit kívánta elkendőzni. Aztán „Még mit nem?!” felkiáltással az egészet lemosta, és megelégedett egy kis szempillaspirállal és szájfénnyel.
A látvány elégedettséggel töltötte el, és barátnői közül egyik sem volt ott, hogy a szemére vesse: gyakorlatilag ugyanúgy néz ki, mint a nagy sminkellenes lázadása előtt.
Mivel még mindig temérdek ideje maradt, és olyan türelmetlennek érezte magát, mintha egy hangyabolyban kellene várakoznia, csiniruha ide, csiniruha oda, letelepedett a „repülőszőnyegre” – így hívta magában a takarót, amelyet erre a célra rendszeresített –, hogy némileg kisimítsa ki-tudja-miért borzolt idegeit. Megfordult a fejében, hogy magához vegyen egy kis levendulás illóolajat, de aztán inkább lemondott róla.
Jóval később eszébe ötlött, hogy Doyle-ék nem is tudják, hogy hol lakik. Ebben a pillanatban csengettek. Az ajtóhoz sietett, és kinézve a kukucskálón Doyle-t pillantotta meg.
– Helló! Honnan tudtátok a címemet? – tárta ki az ajtót.
– Ó, sok mindent tudunk ám rólad. Nem hagyhattam, hogy eltűnj a radaromról, még akkor sem, ha nem örökölted volna anyád dolgait. Tudtad, hogy pár hónapja Budapesten is jártam? – kacsintott rá kedvesen a férfi.
– Utánam jöttél? De hát minek?
– Á, csak úgy, nincs jelentősége. Voltaképpen nem miattad mentem, csak ha már ott jártam, vetettem rád is egy pillantást.
– Huhh, visszamenőleg kezd kialakulni a paranoiám – bökte oldalba Ada a férfit.
Időközben Ada felkapta a táskáját, bezárta a bejárati ajtót, és az autóhoz ballagtak. Doyle szó nélkül nyitotta a jobb első ajtót, és várta, hogy a lány beszálljon. Ada nem tudta mire vélni a dolgot, hogy miért is kellene neki elöl utaznia, de nem tette szóvá, behuppant Simon mellé.
– Helló! – mosolygott a fiú.
– Szia! – köszönt Ada is, eközben Doyle beszállt mögé.
– Simon mondja: kapcsold be a biztonsági övedet.
– Köszi, de Simon nélkül is mindig bekapcsolom – dörmögte a lány. – Legalábbis mióta cirka tizenhét évesen kifejeltem a szélvédőt.
– Ó, egy fejsérülés sok mindent megmagyaráz.
– Há-há – dünnyögte Ada, és csak az tartotta vissza, hogy nyelvet is öltsön, hogy ilyet az óvoda óta nem csinált. Vagy legalábbis ritkán… – Annyira nem vicces. Mikor elkezdett jelentkezni a léleklátás, megfordult a fejemben, hogy a baleset következménye. De hamar elvetettem, mert az anomáliák a látásomban hamarabb kezdődtek. Eszembe jutott valami. – Ezt már hátrafordulva, Doyle-nak mondja. – Anyám hogyhogy nem tudta biztosan, hogy jelentkezik-e nálam az ő… adottsága? Nem látta előre?
– Próbálj elképzelni egy látomást egy emberről, akinek még sosem láttad a lélekképét, tehát nem ismerheted fel biztosan, és képzeld el, hogyan lehetne a látomásban látni egy képességet. Szerintem sehogy. Remek dolog a léleklátás, de vannak korlátai. Klarától tudom, hogy néha bizonyos dolgokat egyszerűen csak tudott. Időpontokat, esetleg, nagyritkán helyszíneket. Hacsak nem éppen azt látta volna, hogy valakinek mesélsz a látomásodról, vagy egyszerűen tudta volna, hogy téged lát, és van képességed, nemigen szerezhetett erről tudomást.
– Igaz-igaz – sóhajtott Ada.
– Anyádnak soha nem sikerült szándékosan látomást előidéznie. Amennyire én tudom, meg sem fordult a fejében, hogy ilyet is lehetne, akkoriban pedig Simon nem volt ennyire kreatív, hogy ilyen ötletekkel álljon elő – vakargatta a férfi a szakállát elgondolkodva. – Ha tudott volna, biztos megpróbált volna konkrétumot megtudni. Néha egy-egy látomást elcsípett rólad, de csak onnan tudta, hogy rólad szól, hogy a nevedet említette valaki más.
– Akkor ezek szerint mégiscsak felismerte volna a lélekképemet, nem? Ha egyszer megnevez valaki, utána már tudja társítani.
– Meglehet. Akkor lehet, hogy egyszerűen sosem szólt a képességedről a látomása – vonta meg a vállát Doyle, majd előrébb dőlt az ülésen. – Más. Simon mondta, hogy aggaszt a felelősség. És az önbeteljesítő jóslat lehetősége.
– Így van – bólintott a lány komoran.
– Anyádnak volt erről egy elmélete. Úgy vélte, hogy a jövő soha nem állandó, mindig változhat az emberek cselekedeteitől függően. Ha tudják, hogy mi fog történni, akkor meggondolhatják magukat, és megváltoztathatják. Ugyanez fordítva is igaz lehet bizonyos esetekben, ha látsz valamit, és beszélsz róla, az rávehet embereket olyan döntésekre, amelyek a látott jövő felé terelik az illetőt, mint ahogy a barátoddal történt. Ezt nevezhetjük önbeteljesítő jóslatnak. A lényeg, hogy te mindig csak egy lehetséges jövőt látsz, amit nagyban befolyásolhat az, ha a látomás szereplője tudomást szerez róla, mert a tettei befolyásolják a végkifejletet. Ez olyan, mint ha bekötött szemmel vezetnél egy nagy fa felé. Mivel nem látod a fát, nekimész. Ha viszont tudod, hogy nyílegyenesen a fa felé rohansz, akkor van esélyed arra, hogy cselekedj, fékezz vagy elkanyarodj, ezáltal elkerüld az ütközést. Vagy ha nem látod ugyan magad előtt a fát, viszont találsz egy ösvényt, akkor rátérhetsz arra az ösvényre, és így is elkerülöd a fát.
– Szóval voltaképpen a jövő ismerete változtatja meg a jövőt? – kérdezte Ada csodálkozva.
– Nem feltétlenül. Van, hogy a lehetőség ismerete hozza létre az a lehetséges jövőt. És van, hogy nem változtat semmin, csak megtudsz valamit. És az információ mindig hatalom – veregette meg Ada vállát, majd hátradőlt, jelezve, hogy a témát részéről lezártnak tekinti.
Ada is előrefordult, és egy darabig mély hallgatásba merülve gondolkodott a hallottakon. Volt benne logika, ezt el kellett ismernie. Töprengéséből a fiatalabb férfi hangja zökkentette ki.
– Simon mondja: kiszállás! Megérkeztünk.
Ada csak ekkor döbbent rá, hogy Simon már be is állt egy parkolóba. Körbepillantott, és egy viszonylag kicsit, nádtetős épületet látott, melynek homlokzatán ez állt: Nagymaminál.
– Jesszus, milyen vendéglőneveket bírnak kitalálni? El tudom képzelni, hogy mennyit agyalt rajta egy marketinges – forgatta a szemét a lány.
– Ha hinni lehet a tulajnak – válaszolt neki Simon –, a felnőtt, ámde nem marketinges unokái találták ki a nevet, merthogy teljesen úgy néz ki az étterem, mint a nagyanyjuk konyhája, étkezője, kivéve, hogy itt kicsivel több asztal van. Ez olvasható az internetes ismertetőben is.
– Hiába, no, már a nagymamák is haladnak a korral. Biztos blogol is a néni, leírja, ha összecsomósodott a rántás, vagy odakapott a babfőzelék – mondta Ada blazírt képpel, de szeme elárulta, hogy csak viccelt. – Mikor nyílt az étterem?
Ekkorra már be is léptek az étterembe, ahol egy szürkére őszült hajú idős asszony álldogált a bejárat mellett. Haja szoros kontyba fogva, fehér ingje és liláskék szoknyája előtt rózsaszín aprómintás kötényt viselt.
– Ha jól számolom, öt hónapja, hogy megnyitottam – mosolygott kedvesen a lányra.
– Valóban? – csodálkozott el Ada. – Ne haragudjon meg, hogy ezt mondom, de mások ennyi idősen nyugdíjba vonulnak.
– Így is történt. Egész életemben dolgos ember voltam, úgy gondoltam, a tespedés nem nekem való. A nyugdíjazásomkor szép prémiumot kaptam a főnökömtől, abból nyitottam az éttermet. – Közben boldogan Doyle-ra mosolygott. – Üdvözöllek nagymaminál, Doyle! Simon, örülök, hogy látlak! Bemutatnátok a kis hölgynek?
– Hogyne – felelt készségesen Simon, miközben a nő intésére mindhárman követték őt egy viszonylag elszeparált, nyugodt sarokba. – Franny, ismerd meg Ada O’Jollyt, kedves régi ismerősünk lányát, Ada, ő itt Francine Mild, aki nyugdíjazása előtt a Hovatovább gazdasszonya, és apám jobb keze volt. – Kicsit közelebb hajolt a lányhoz, és hangját lehalkítva még somolyogva hozzátette – Őt is Mathilda csoportján keresztül ismertük meg. És ha rám hallgatsz, nem fogsz vele kezet üdvözlésképpen.
– Ó – kapta kezét szája elé Ada. – Miért, mit tud?
Simonnak feltett kérdését ezúttal is az idős asszony válaszolta meg. Közben ő is letelepedett velük az asztalhoz, és intett egy pincérnőnek.
– Olykor az emberek érintésekor megérzem az illető érzéseit. Az érzelmeket, mint dühöt, haragot, szerelmet, vagy hangulatot, mint rosszkedv, ingerültség, vidámság. Nem valami kellemes, átveszem az illető érzéseit, de az okát nem ismerem. Így aztán lehet, hogy szomorú vagy bosszús leszek, és fogalmam sincs, hogy miért. Én mondom, sokszor igazán rémes. De ha te is Mathilda csoportjába jársz, bizonyára te is tudsz valami érdekeset – mosolygott rá.
– Én nem járok a csoportjába, csak Doyle-éktól hallottam róla. Anyám ismerte őt régen…
– De?
– De valóban tudok valami érdekeset – vigyorodott el Ada beleegyezően. Azon töprengett, hogy mennyit meséljen az asszonynak, említse-e a jövőbe látást, vagy csak a léleklátást, mikor Doyle megszólalt.
– Tudom, hogy őt sem ismerted személyesen, de bizonyára hallottál Erin barátnőjéről, Klaráról. – Megvárta, míg a nő bólint, csak azután folytatta. – Ada Klara lánya.
– Klaráé? – hökkent meg Franny. – De hiszen ő egy elme…
– Nem volt elmebeteg! – vágott közbe Ada ingerülten.
– Tudom, kedves. Az akartam mondani, hogy egy elmegyógyintézetben volt. Hogy eshetett teherbe? És a szülés?
Megjelent a csinos pincérnő, és felvette a rendeléseiket. Francine nem kért semmit, de továbbra is velük maradt.
Míg a rendelésükre vártak, elmesélték az idős asszonynak, hogyan is eshetett teherbe és szülhetett Klara. Legalábbis azt a keveset, amit tudtak róla. Nem részletezték nagyon az örökbefogadást, csak annyit, hogy Klara egy ismerőse vette magához a babát.
Ada közben alaposan körülnézett az étteremben. Tetszett neki, amit látott. A helyiségben masszív, kissé ódivatú asztalok álltak, piros-fehér kockás abrosszal letakarva, hasonlóan régies és vaskos székek között. A virágvázák, a só- és borsszórók mind kézműves porcelánnak tűntek. Az ablakokon az abroszokkal harmonizáló, aprókockás függönyök lógtak. A falon kakukkos óra, és elszórtan pár ovális vagy négyszög alakú, faragott keretekben lévő családi fotók lógtak. Még a konyha felé vezető ajtó sem az a hagyományos éttermi konyhaajtó volt, hanem illett a berendezéshez.
Amikor a pincérnő kihozta az ételeket, az avíttnak látszó virágmintás porcelán tányér láttán Ada felnevetett.
– Már csak az alpakka evőeszközök hiányoznak, és a klasszikus nagymama-étkező minden kelléke együtt lesz.
– Á, az alpakka olyan ronda, elmenne a vendégek étvágya tőle – legyintett kacsintva Francine, szemmel láthatóan nem vette a szívére a tréfát. – Meg aztán lehet, hogy engedélyt sem kapnék rá – vont vállat az asszony. – Jó étvágyat! – mondta, majd felállt és magukra hagyta őket.
Egy darabig csendben eszegettek. Az konyha nagyon jó volt, igazi házias ételek szerepeltek az étlapon, és úgy tűnt, jól is készítik el őket.
Egy idő múlva Ada megszólalt.
– Voltaképpen miért is jöttünk ide? Arról volt szó, hogy tesztelitek a konkurenciát, nem? Francine nem igazán konkurencia a Hovatovábbnak. Ráadásul ismerősötök. Szóval miért vagyunk itt?
– Több okból – kezdte Simon. – Először is azért, hogy egy jót ebédeljünk. Franny maga állította össze az étlapot és a recepteket, sőt, leggyakrabban ő maga főz. Másodszor, hogy megismerd őt. Harmadszor pedig: innen nem messze kell találkoznom nemsokára valakivel.
– Kivel? – firtatta kíváncsian Ada. – Újabb régi ismerős, újabb képességekkel?
– Nem, ami azt illeti, egy új ismerős, és nincs is semmiféle paraképessége, viszont ő tervezte és kivitelezte azt az épületet, ahol te is jártál. Talán megtudhatunk tőle valami érdekeset.
Rámeredt a telefonra, majd az órára, újra a telefonra, megint az órára. Igen. Fél hét.
Csak a neveltetése tartotta vissza attól, hogy első hallás előtt lehordja az illetőt a sárga földig. Aztán első hallásra fogalma sem volt, ki is beszél hozzá, bár a hői hang bemutatkozott illedelmesen. Csak a mondanivaló alapján ismerte föl Dr. Elvin Felon felejthető titkárnőjét, és bár kedélyesen válaszolgatott a nőnek, utóbb csak halvány benyomásai maradtak a beszélgetésről. A lényeget azonban leszűrte: következő hétfőn, azaz három nap múlva kezdhet az első munkahelyén.
Néhány na-még-öt-percet szundítás után, azaz nagyjából másfél óra múlva összeszedte magát. Épp a konyhában bambult a tejeskávés bögréjébe, amikor megint megszólalt a telefonja. Összevonta a szemöldökét a pitymallati nagy népszerűséget észlelve, de aztán rájött, hogy péntek lévén, a nyolc órás időpont az emberek nagy hányadánál már javában a munkaidő kezdetét jelenti. Ezúttal Doyle hívta.
– Ada, szeretnék szólni, hogy Mathilda hívott, hogy nem tud találkozni velünk ezen a hétvégén, elhalasztotta az itteni látogatását.
– Ó, értem. Semmi gond.
– Azért nem lenne kedved meglátogatni minket? Vagy hogy ne mindig neked kelljen hozzánk elautóznod, összefuthatnánk máshol is. Ma kivételesen én is el tudnék szabadulni, mert nem érkezik semmilyen áru, amit át kéne venni. Simonnal el szoktunk látogatni más panziókba meg éttermekbe, felmérni a konkurenciát. Ha van kedved, velünk tarthatnál.
– Hétfőig időm, mint a tenger, úgyhogy szívesen veletek tartok.
– Miért, mi van hétfőn? – kíváncsiskodott Doyle.
– Kezdek az új munkahelyemen – fintorgott Ada.
– Huhh. Félsz? Még visszamondhatod…
– Nem. Illetve igen, félek, de nem akarok visszalépni. Majdcsak lesz valahogy! Most, hogy már szándékosan is tudok látomást előidézni, megtehetjük, hogy Felon előtt járjunk egy lépéssel. Legalábbis ebben bízom – nevette el magát.
– Úgy lesz, kislány, meglásd! Ne aggódj! – A férfi hangján hallatszott, hogy ő is mosolyog. – Még van egy kis munkám itt, aztán indulunk. Három-négy óra múlva ott leszünk érted, rendben?
– Rendben – felelte Ada, majd bontották a vonalat.
A lány ezután elintézte a reggeli piperézkedést, felöltözött, átöltözött, majd újra átöltözött. Azzal mentegette magát, hogy nem tudja, milyen helyre mennek, milyen öltözék lenne a megfelelő. Önmagának sem akarta bevallani, hogy valójában a két Shield véleménye számít, sőt, leginkább az ifjabbik elismerését szeretné kivívni. Miután mégiscsak bevallotta magának, rögvest el is érkezett a következő szakaszhoz, a tagadáshoz.
Hiszen jóval idősebb nálam a pasi – morfondírozott. Ellenérvként felsorakoztatta továbbá, hogy Simon bizonyára inkább csak valamiféle rokonként tekint rá; hogy nem is ismeri még a férfit; hogy jelenleg igazán nincs szüksége egy kapcsolatra; hogy bizonyára csak azért jut eszébe ilyesmi, mert a hős megmentőt látja Simonban; és hogy nem is tetszenek neki a szőke pasik. Mindazonáltal magára varázsolt egy szinte láthatatlan sminket, amellyel vélt vagy valós bőr- és egyéb hibáit kívánta elkendőzni. Aztán „Még mit nem?!” felkiáltással az egészet lemosta, és megelégedett egy kis szempillaspirállal és szájfénnyel.
A látvány elégedettséggel töltötte el, és barátnői közül egyik sem volt ott, hogy a szemére vesse: gyakorlatilag ugyanúgy néz ki, mint a nagy sminkellenes lázadása előtt.
Mivel még mindig temérdek ideje maradt, és olyan türelmetlennek érezte magát, mintha egy hangyabolyban kellene várakoznia, csiniruha ide, csiniruha oda, letelepedett a „repülőszőnyegre” – így hívta magában a takarót, amelyet erre a célra rendszeresített –, hogy némileg kisimítsa ki-tudja-miért borzolt idegeit. Megfordult a fejében, hogy magához vegyen egy kis levendulás illóolajat, de aztán inkább lemondott róla.
Jóval később eszébe ötlött, hogy Doyle-ék nem is tudják, hogy hol lakik. Ebben a pillanatban csengettek. Az ajtóhoz sietett, és kinézve a kukucskálón Doyle-t pillantotta meg.
– Helló! Honnan tudtátok a címemet? – tárta ki az ajtót.
– Ó, sok mindent tudunk ám rólad. Nem hagyhattam, hogy eltűnj a radaromról, még akkor sem, ha nem örökölted volna anyád dolgait. Tudtad, hogy pár hónapja Budapesten is jártam? – kacsintott rá kedvesen a férfi.
– Utánam jöttél? De hát minek?
– Á, csak úgy, nincs jelentősége. Voltaképpen nem miattad mentem, csak ha már ott jártam, vetettem rád is egy pillantást.
– Huhh, visszamenőleg kezd kialakulni a paranoiám – bökte oldalba Ada a férfit.
Időközben Ada felkapta a táskáját, bezárta a bejárati ajtót, és az autóhoz ballagtak. Doyle szó nélkül nyitotta a jobb első ajtót, és várta, hogy a lány beszálljon. Ada nem tudta mire vélni a dolgot, hogy miért is kellene neki elöl utaznia, de nem tette szóvá, behuppant Simon mellé.
– Helló! – mosolygott a fiú.
– Szia! – köszönt Ada is, eközben Doyle beszállt mögé.
– Simon mondja: kapcsold be a biztonsági övedet.
– Köszi, de Simon nélkül is mindig bekapcsolom – dörmögte a lány. – Legalábbis mióta cirka tizenhét évesen kifejeltem a szélvédőt.
– Ó, egy fejsérülés sok mindent megmagyaráz.
– Há-há – dünnyögte Ada, és csak az tartotta vissza, hogy nyelvet is öltsön, hogy ilyet az óvoda óta nem csinált. Vagy legalábbis ritkán… – Annyira nem vicces. Mikor elkezdett jelentkezni a léleklátás, megfordult a fejemben, hogy a baleset következménye. De hamar elvetettem, mert az anomáliák a látásomban hamarabb kezdődtek. Eszembe jutott valami. – Ezt már hátrafordulva, Doyle-nak mondja. – Anyám hogyhogy nem tudta biztosan, hogy jelentkezik-e nálam az ő… adottsága? Nem látta előre?
– Próbálj elképzelni egy látomást egy emberről, akinek még sosem láttad a lélekképét, tehát nem ismerheted fel biztosan, és képzeld el, hogyan lehetne a látomásban látni egy képességet. Szerintem sehogy. Remek dolog a léleklátás, de vannak korlátai. Klarától tudom, hogy néha bizonyos dolgokat egyszerűen csak tudott. Időpontokat, esetleg, nagyritkán helyszíneket. Hacsak nem éppen azt látta volna, hogy valakinek mesélsz a látomásodról, vagy egyszerűen tudta volna, hogy téged lát, és van képességed, nemigen szerezhetett erről tudomást.
– Igaz-igaz – sóhajtott Ada.
– Anyádnak soha nem sikerült szándékosan látomást előidéznie. Amennyire én tudom, meg sem fordult a fejében, hogy ilyet is lehetne, akkoriban pedig Simon nem volt ennyire kreatív, hogy ilyen ötletekkel álljon elő – vakargatta a férfi a szakállát elgondolkodva. – Ha tudott volna, biztos megpróbált volna konkrétumot megtudni. Néha egy-egy látomást elcsípett rólad, de csak onnan tudta, hogy rólad szól, hogy a nevedet említette valaki más.
– Akkor ezek szerint mégiscsak felismerte volna a lélekképemet, nem? Ha egyszer megnevez valaki, utána már tudja társítani.
– Meglehet. Akkor lehet, hogy egyszerűen sosem szólt a képességedről a látomása – vonta meg a vállát Doyle, majd előrébb dőlt az ülésen. – Más. Simon mondta, hogy aggaszt a felelősség. És az önbeteljesítő jóslat lehetősége.
– Így van – bólintott a lány komoran.
– Anyádnak volt erről egy elmélete. Úgy vélte, hogy a jövő soha nem állandó, mindig változhat az emberek cselekedeteitől függően. Ha tudják, hogy mi fog történni, akkor meggondolhatják magukat, és megváltoztathatják. Ugyanez fordítva is igaz lehet bizonyos esetekben, ha látsz valamit, és beszélsz róla, az rávehet embereket olyan döntésekre, amelyek a látott jövő felé terelik az illetőt, mint ahogy a barátoddal történt. Ezt nevezhetjük önbeteljesítő jóslatnak. A lényeg, hogy te mindig csak egy lehetséges jövőt látsz, amit nagyban befolyásolhat az, ha a látomás szereplője tudomást szerez róla, mert a tettei befolyásolják a végkifejletet. Ez olyan, mint ha bekötött szemmel vezetnél egy nagy fa felé. Mivel nem látod a fát, nekimész. Ha viszont tudod, hogy nyílegyenesen a fa felé rohansz, akkor van esélyed arra, hogy cselekedj, fékezz vagy elkanyarodj, ezáltal elkerüld az ütközést. Vagy ha nem látod ugyan magad előtt a fát, viszont találsz egy ösvényt, akkor rátérhetsz arra az ösvényre, és így is elkerülöd a fát.
– Szóval voltaképpen a jövő ismerete változtatja meg a jövőt? – kérdezte Ada csodálkozva.
– Nem feltétlenül. Van, hogy a lehetőség ismerete hozza létre az a lehetséges jövőt. És van, hogy nem változtat semmin, csak megtudsz valamit. És az információ mindig hatalom – veregette meg Ada vállát, majd hátradőlt, jelezve, hogy a témát részéről lezártnak tekinti.
Ada is előrefordult, és egy darabig mély hallgatásba merülve gondolkodott a hallottakon. Volt benne logika, ezt el kellett ismernie. Töprengéséből a fiatalabb férfi hangja zökkentette ki.
– Simon mondja: kiszállás! Megérkeztünk.
Ada csak ekkor döbbent rá, hogy Simon már be is állt egy parkolóba. Körbepillantott, és egy viszonylag kicsit, nádtetős épületet látott, melynek homlokzatán ez állt: Nagymaminál.
– Jesszus, milyen vendéglőneveket bírnak kitalálni? El tudom képzelni, hogy mennyit agyalt rajta egy marketinges – forgatta a szemét a lány.
– Ha hinni lehet a tulajnak – válaszolt neki Simon –, a felnőtt, ámde nem marketinges unokái találták ki a nevet, merthogy teljesen úgy néz ki az étterem, mint a nagyanyjuk konyhája, étkezője, kivéve, hogy itt kicsivel több asztal van. Ez olvasható az internetes ismertetőben is.
– Hiába, no, már a nagymamák is haladnak a korral. Biztos blogol is a néni, leírja, ha összecsomósodott a rántás, vagy odakapott a babfőzelék – mondta Ada blazírt képpel, de szeme elárulta, hogy csak viccelt. – Mikor nyílt az étterem?
Ekkorra már be is léptek az étterembe, ahol egy szürkére őszült hajú idős asszony álldogált a bejárat mellett. Haja szoros kontyba fogva, fehér ingje és liláskék szoknyája előtt rózsaszín aprómintás kötényt viselt.
– Ha jól számolom, öt hónapja, hogy megnyitottam – mosolygott kedvesen a lányra.
– Valóban? – csodálkozott el Ada. – Ne haragudjon meg, hogy ezt mondom, de mások ennyi idősen nyugdíjba vonulnak.
– Így is történt. Egész életemben dolgos ember voltam, úgy gondoltam, a tespedés nem nekem való. A nyugdíjazásomkor szép prémiumot kaptam a főnökömtől, abból nyitottam az éttermet. – Közben boldogan Doyle-ra mosolygott. – Üdvözöllek nagymaminál, Doyle! Simon, örülök, hogy látlak! Bemutatnátok a kis hölgynek?
– Hogyne – felelt készségesen Simon, miközben a nő intésére mindhárman követték őt egy viszonylag elszeparált, nyugodt sarokba. – Franny, ismerd meg Ada O’Jollyt, kedves régi ismerősünk lányát, Ada, ő itt Francine Mild, aki nyugdíjazása előtt a Hovatovább gazdasszonya, és apám jobb keze volt. – Kicsit közelebb hajolt a lányhoz, és hangját lehalkítva még somolyogva hozzátette – Őt is Mathilda csoportján keresztül ismertük meg. És ha rám hallgatsz, nem fogsz vele kezet üdvözlésképpen.
– Ó – kapta kezét szája elé Ada. – Miért, mit tud?
Simonnak feltett kérdését ezúttal is az idős asszony válaszolta meg. Közben ő is letelepedett velük az asztalhoz, és intett egy pincérnőnek.
– Olykor az emberek érintésekor megérzem az illető érzéseit. Az érzelmeket, mint dühöt, haragot, szerelmet, vagy hangulatot, mint rosszkedv, ingerültség, vidámság. Nem valami kellemes, átveszem az illető érzéseit, de az okát nem ismerem. Így aztán lehet, hogy szomorú vagy bosszús leszek, és fogalmam sincs, hogy miért. Én mondom, sokszor igazán rémes. De ha te is Mathilda csoportjába jársz, bizonyára te is tudsz valami érdekeset – mosolygott rá.
– Én nem járok a csoportjába, csak Doyle-éktól hallottam róla. Anyám ismerte őt régen…
– De?
– De valóban tudok valami érdekeset – vigyorodott el Ada beleegyezően. Azon töprengett, hogy mennyit meséljen az asszonynak, említse-e a jövőbe látást, vagy csak a léleklátást, mikor Doyle megszólalt.
– Tudom, hogy őt sem ismerted személyesen, de bizonyára hallottál Erin barátnőjéről, Klaráról. – Megvárta, míg a nő bólint, csak azután folytatta. – Ada Klara lánya.
– Klaráé? – hökkent meg Franny. – De hiszen ő egy elme…
– Nem volt elmebeteg! – vágott közbe Ada ingerülten.
– Tudom, kedves. Az akartam mondani, hogy egy elmegyógyintézetben volt. Hogy eshetett teherbe? És a szülés?
Megjelent a csinos pincérnő, és felvette a rendeléseiket. Francine nem kért semmit, de továbbra is velük maradt.
Míg a rendelésükre vártak, elmesélték az idős asszonynak, hogyan is eshetett teherbe és szülhetett Klara. Legalábbis azt a keveset, amit tudtak róla. Nem részletezték nagyon az örökbefogadást, csak annyit, hogy Klara egy ismerőse vette magához a babát.
Ada közben alaposan körülnézett az étteremben. Tetszett neki, amit látott. A helyiségben masszív, kissé ódivatú asztalok álltak, piros-fehér kockás abrosszal letakarva, hasonlóan régies és vaskos székek között. A virágvázák, a só- és borsszórók mind kézműves porcelánnak tűntek. Az ablakokon az abroszokkal harmonizáló, aprókockás függönyök lógtak. A falon kakukkos óra, és elszórtan pár ovális vagy négyszög alakú, faragott keretekben lévő családi fotók lógtak. Még a konyha felé vezető ajtó sem az a hagyományos éttermi konyhaajtó volt, hanem illett a berendezéshez.
Amikor a pincérnő kihozta az ételeket, az avíttnak látszó virágmintás porcelán tányér láttán Ada felnevetett.
– Már csak az alpakka evőeszközök hiányoznak, és a klasszikus nagymama-étkező minden kelléke együtt lesz.
– Á, az alpakka olyan ronda, elmenne a vendégek étvágya tőle – legyintett kacsintva Francine, szemmel láthatóan nem vette a szívére a tréfát. – Meg aztán lehet, hogy engedélyt sem kapnék rá – vont vállat az asszony. – Jó étvágyat! – mondta, majd felállt és magukra hagyta őket.
Egy darabig csendben eszegettek. Az konyha nagyon jó volt, igazi házias ételek szerepeltek az étlapon, és úgy tűnt, jól is készítik el őket.
Egy idő múlva Ada megszólalt.
– Voltaképpen miért is jöttünk ide? Arról volt szó, hogy tesztelitek a konkurenciát, nem? Francine nem igazán konkurencia a Hovatovábbnak. Ráadásul ismerősötök. Szóval miért vagyunk itt?
– Több okból – kezdte Simon. – Először is azért, hogy egy jót ebédeljünk. Franny maga állította össze az étlapot és a recepteket, sőt, leggyakrabban ő maga főz. Másodszor, hogy megismerd őt. Harmadszor pedig: innen nem messze kell találkoznom nemsokára valakivel.
– Kivel? – firtatta kíváncsian Ada. – Újabb régi ismerős, újabb képességekkel?
– Nem, ami azt illeti, egy új ismerős, és nincs is semmiféle paraképessége, viszont ő tervezte és kivitelezte azt az épületet, ahol te is jártál. Talán megtudhatunk tőle valami érdekeset.
