Hosszas töprenkedés után valahára kitaláltam egy címet a történetnek. Legszebb ideje volt már, mert elég bénán néz ki a Mikkamakka blogja cím a blogon, meg ha valaki látja legkedvencebb íróim-olvasóim bloglistájában, ettől aztán nemigen kap kedvet hozzá. A történet címeDerengő jövő
lett. Most még azért nem cserélem le, hogy idetaláljatok, de kettő, maximum három nap múlva megváltoztatom. :)És most következzék az új részlet...Negyedik fejezet
Agyrém, vagy sem, másnap a világon semmi nem volt a postafiókban. Harmadnap talált egy tréfásnak szánt üzenetet, hogy garanciális-e a macska, és mi lenne, ha inkább egy zsák teamécsest kapna érte. Ha nyugodtabb, akkor sem valószínű, hogy viccesnek találta volna a levélkét, de jelenleg csak idegesítette. Persze megértette, hiszen nem egy épelméjű hirdetésre érkezett a válasz, de hogy valaki vegye a fáradságot válaszolni?! Főképp amiatt aggódott, hogy lassacskán illene jelentkezni a TFK-nál a döntésével, nem halogathatja a végtelenségig.
Negyedik napon szintén várta egy üzenet, meglehetősen szűkszavú.
Holnap legyél Camellia Teaházban 10:30-kor.
A bejárattól bal felé eső sarokasztalhoz gyere.
Aláírás sehol. Még azt sem tudta, hogy férfit vagy nőt keressen. Honnan fogja tudni, hogy kivel kellene találkoznia? Mi van, ha éppen foglalt az a sarokasztal, és odamegy egy vadidegenhez? Persze mindenképpen egy vadidegenhez megy oda, legfeljebb csak leégeti magát, kicsit netán bolondnak nézik. Annyi baj legyen – gondolta beletörődve. Az azért még átfutott az agyán, hogy ilyenkor bezzeg nincs látomása. Pedig milyen jól is jönne!
********
A Camellia Teaház Adáék házához képest a város túlsó végén volt. Rémlett a lánynak, hogy egyszer régen egy srác oda vitte el randira, de túl mély nyomot nem hagyott benne, talán azért, mert a srác sem. Derengett valami narancssárgás, pirosas dekoráció, de semmi több.
Szülei nem tartották jó ötletnek, hogy egyedül menjen, Ada viszont azt sem akarta, hogy vele legyen valaki, mert ki tudja, hogy az ismeretlen hogy reagálna rá. Végül is abban egyeztek ki, hogy Robin vele tart, de nem megy be vele a teázóba, csak akkor, ha Ada felhívja őt telefonon.
Egy kicsit korábban érkezett, amit nem is bánt, hisz így volt lehetősége körülnézni, felmérni a terepet. Fél fenékkel leereszkedett egy üres asztalkához, látszólag olvasgatta a nemes egyszerűséggel
Tealapnak nevezett kártyácskát, amit az asztalon talált, valójában azonban a környezetét, illetve a sarokasztalt figyelte.
A frász tört rá, amikor lehuppant a mellette lévő székre egy szőke, látszólag huszonöt és harminc év közötti férfi. Szélesen elvigyorodott, és a lányra köszönt.
- Helló! Arról volt szó, hogy a sarokasztalhoz jössz, nem?
A lány először se köpni, se nyelni nem tudott, alig találta a hangját.
- Öööö… szia… hááát… még nincs fél tizenegy – nyökögte.
- Értem – bólintott a férfi, továbbra is kedvesen mosolyogva. – Nekem megfelel itt is. Talán bemutatkoznék: a nevem Simon Shield.
- Én Ada O’Jolly vagyok.
- Ada. Érdekes név. Kíváncsi lennék, ki választotta – mosolyodott el egy pillanatra még szélesebben. – Hasonlítasz édesanyádra. Főleg a szemeid. De igazából nagyjából orrtól fölfelé kiköpött mása vagy. A szád és az állad nem annyira.
- Te ismerted anyámat? Az hogy lehet? – kérdezte Ada izgatottan. Teljesen elfelejtette, hogy voltaképpen egy végszükség esetén feladandó csacska hirdetés kapcsán találkoztak. Kiment a fejéből minden gond, ami eddig kavargott benne Felon miatt.
- Ismertem, bár akkor még gyerek voltam. Ha érdekel, tudok majd róla mutatni pár fotót. De ha jól sejtem, nem a fényképalbumom miatt vagy itt. Bajban vagy? – hervadt le arcáról a mosoly. Még így elkomolyodva is látszott az arcán, hogy gyakran nevet, és határozottan kivehetőek voltak az olyankor megjelenő gödrök az arcán. Ada szimpatikusnak találta, de nem igazán jóképűnek.
- Nem tudom, mennyit mondhatok el neked, és mit tudsz anyámról.
- Nagyjából annyit, mint te, vagy kicsit többet tudok róla, azt hiszem. Tudok a… dolgairól – mutatott kezeivel macskakörmöt.
- Úgy érted, hoooogy…
- A
léleklátásról is, igen – súgta Simon közelebb hajolva.
Adából nagy sóhajjal szaladt ki a levegő.
- Ha megkaptad Klara neked szánt irományát – folytatta a férfi –, akkor te is… ugye?
- Igen.
- És mi a baj, ami miatt megkerestél minket?
- Nem tudtam, hogy titeket kereslek, anyám nem írt rólad vagy bárki másról semmit, csak annyit, hogy ha bajban vagyok, akkor adjam föl a hirdetést, jeligésen, postafiókkal.
- Tudom. Egyébként tetszett a jeligéd – villantott egy mosolyt.
- Hallottál valaha anyámtól Elvin Felonról? – kérdezte a lány óvatosan.
- Hallottam – komorodott el Simon. – És nem csak a te anyukádtól. Mit csinált veled? Bántott, fenyegetett?
- Nem, nem csinált semmit.
- Akkor? – húzta fel a szemöldökét Simon.
- Úgy mondanám,
még nem csinált semmit. De volt egy látomásom, hogy fog. Elrabolta… izé, el fogja rabolni az öcsémet, hogy engem el tudjon kapni – hadarta Ada egyre idegesebb hangon. – Fogva akar tartani, hogy neki dolgozzak, valami zoológiai munkát kellene végeznem, meg vizsgálni is akar engem. Mint valami kísérleti nyulat. Ugyan elengedi az öcsémet, de ha nem teszem, amit akar, újra elkapja.
- Látomás? Ezek szerint a jövőbe látást is megnyerted? Ez egy jó hír. A többi viszont nem. Ha nem gond, elvinnélek apámhoz, összedugnánk a fejünket, hátha együtt kisütünk valamit, hogy tudnánk megvédeni az öcsédet, illetve nem csak őt, hiszen doktor Genya mást is elkaphat helyette.
- Doktor Genya? – kérdezett vissza Ada homlokát ráncolva.
- Ó, bocs, magamban csak így emlegetem Felont. Az Austin Powers sorozatból vettem a nevet – vont vállat Simon. – Szóval eljössz velem apámhoz?
- Iiiigen, azt hiszem – bizonytalankodott a lány. – De előtte üzennem kell a barátnőmnek mert fel akarom hívni, hogy nincs gáz, hazamehet.
- Üzensz, hogy fel akarod hívni? Hol itt a logika? – vágott meglehetősen buta arcot a fiú.
- Ó, ez hosszú – legyintett Ada. – Bocs, de nem tudtam, hogy kivel fogok itt találkozni, és nem tartottuk jó ötletnek, hogy egyedül jöjjek. Egy barátnőm odakint vár, és ha csak felhívom, azt fogja hinni, hogy bajban vagyok, segítenie kell.
- Értem. Örülök, hogy ilyen óvatos vagy. Csak azt nem tudom, hogy mi olyat tud tenni két lány egy, vagy esetleg több nagydarab rosszakaratú pasassal, amit egy lány ne tudna megtenni? Valami komolyabb testőrt is választhattál volna – kedélyeskedett.
- Ne becsüld le a lányokat. Ismerjük a pasik gyenge pontját, ha érted, mire gondolok. És Robinnál van gázspray – fűzte hozzá még Ada morcosan.
- Ó, az nagyon remek egy nyilvános, zárt helyen! – kacsintott rá Simon. – Na, üzenj, telefonálj, aztán induljunk. Apám szörnyen kíváncsi rád!
Nem ment az olyan könnyen. Ada üzent, telefonált, majd még legalább tíz percen át győzködte barátnőjét, hogy Simon nem egy lánykereskedő, nem sorozatgyilkos, csak jót akar neki, és az anyja sem véletlenül vezette hozzá el, továbbá az – jobb szó híján – aurája szerint is tiszták a szándékai. Végül azért csak sikerült elindulniuk a férfi autójához.
A fiú lovagiasan kinyitotta neki az utasoldali ajtót.
- Simon mondja: szálljon be, hölgyem!
Ada rávigyorgott, majd szó nélkül beült, s a férfi becsukta utána az ajtót. Miután azonban megkerülve az autót beszállt mellé, a lány nem tudta megállni, hogy ne tegyen valami megjegyzést.
- Simon mondja, mi? Tisztára mint az oviban – mondta szemforgatva, de közben mosolygott.
- Nem én tehetek róla, hogy ez a nevem. Apámnál lehet reklamálni. Én csak alkalmazkodom – hunyorított Simon. Közben kikanyarodott a parkolóból, és elindult.
- Mindig csak apád így, apád úgy, anyukádat sosem említed – állapította meg Ada.
- Nos igen, nála már sajnos nem reklamálhatsz. Még gyerek voltam, amikor meghalt. Nagyjából egy évvel a tiéd előtt.
- Sajnálom. Beteg volt?
- Úgy is mondhatjuk. Fogalmazzunk úgy, hogy nem véletlen, hogy Klara mindent megtett, hogy doktor Genya elől eltűnjön. Eléggé intő példa volt anyám esete.
- Hogyan? Ezt hogy érted? – ráncolta Ada a homlokát.
- Tudod, nem csak a te anyádnak voltak olyan képességei, amelyek felkeltették Genya figyelmét, de sokan nem voltak olyan ügyesek vagy szerencsések, hogy elkerüljék őt. Sőt, sokan önként jelentkeztek hozzá, mert nem kevés pénzt ajánlott. Mostanában a „kutatóintézete” miatt sokkal humánusabban, vagy legalábbis körültekintőbben intézi a dolgait, de amikor még nem állt mögötte egy intézmény, aminek tisztességesnek kell látszódni, jóval durvább volt. Az volt az elmélete, hogy hallucinogén anyagok használatával felerősíthetők a természetfeletti képességek. Gyakorlatilag a tudtuk és beleegyezésük nélkül különféle drogokkal tömte azokat, akik belementek az amúgy ártatlannak tűnő kísérleteibe. Az ilyesmi néha nem várt következményekkel jár.
- Úgy érted, túladagolták? – kerekedtek ki a lány szemei.
- Nem éppen. Tudod, anyámra időnként enyhe epilepsziás roham tört rá. Gyógyszert szedett rá, és valamelyik, stikában beadott drog nem igazán volt kompatibilis a gyógyszerével. Genyától még rendben hazaérkezett délután, aztán este, miután a gyógyszerét bevette, rátört egy roham, sokkal rosszabb volt, mint korábban valaha. Jöttek a mentők, orvos, ami kell, de nem tudták, mit tegyenek. Napokig küzdöttek vele a kórházban, csak addig volt jó, míg totál leszedálták, amint múlt a hatás, újra roham. Aztán elkezdtek az agyában elpattanni az erek… a többit már nem részletezném. Utólag, boncolás során derült ki, hogy drogokat fogyasztott. Többfélét is. Önszántából biztos nem tett volna ilyet, szóval kizárásos alapon Genya volt a ludas. De persze bizonyítani ezt nem lehetett, még akkor sem, mikor kiderült, hogy két másik vizsgálati alanynál is droghasználatra utaló anyagokat lehetett kimutatni.
Míg beszélgettek, elhagyták a várost, és délnyugat felé tartottak az országúton. Ada nemegyszer járt erre, így tudta, errefelé a legközelebbi lakott terület meglehetősen messze van. A fiúra pillantott, látta, hogy rövid ismeretségük alatt szinte végig mosolyra álló arca teljesen elkomorodott.
- Sajnálom, hogy szóba hoztam, nem akartalak elszomorítani.
- Nem gond, így is-úgy is beszélnünk kellett róla, mindegy, hogy előbb vagy utóbb. Legalább apám előtt kevesebbszer kerül szóba.
Rövid hallgatás után a lány törte meg a csendet.
- Tulajdonképpen hova megyünk? Elemózsiát nem hoztam. – A megjegyzés halvány mosolyt csalt Simon arcára.
- Nemsoká megérkezünk. Hallottál már a
Hovatovább panzióról?
Ada ismerte a helyet látásból, mivel az úton többször elhaladt előtte, de soha nem járt még ott. Egyesek átutazóban megálltak egy-egy éjszakára, de általában inkább a pár kilométerre lévő horgásztóhoz érkező vendégek tették ki a forgalma nagy részét.
- Igen, tudom, hol van, innen tényleg csak egy pillanat. Itt laktok a panzióban? – kíváncsiskodott Ada.
- Aham, úgy is mondhatjuk. A miénk a panzió. – Simon közben lassított, félrehúzódott a lehajtóra, végül begördült a fehér murvával felszórt parkolóba. – Megérkeztünk.
