Negyedik fejezet - 3. rész

Tudom, nagyon rég volt itt friss, de majd igyekszem kicsit belelendülni ismét... :)

Ada az ágyában fekve az elmúlt napjáról töprengett. Aggasztotta, hogy arra készül, elvállalja a munkát a TFK-nál, ugyanakkor bízott benne, hogy nem esik semmi baja – és a családtagjainak, barátainak sem –, leginkább a két férfi miatt, akikhez anyja elvezérelte. Korábbi szorongásainak csak halvány árnyéka maradt meg benne, mióta tudta, hogy milyen segítői vannak.
Kiderült, hogy őket aztán egyáltalán nem kell félteni. Doyle elmesélte, hogy Klara halála után ő tört be az elmegyógyintézetbe, átnézte a nő kórlapját, hogy nem került-e bele bármiféle árulkodó jel Klara képességeiről, illetve átnézte a személyes holmiját, és megszerezte belőle a neki szánt üzeneteket. Ugyanis nem Ada volt az egyetlen, akinek útravalóul naplót írt, Doyle-lal is megosztott sok mindent, többek között a rá, Adára vonatkozó látomásait.
– A nyertes lottószámokat sajnos nem írta le – tréfálkozott az idősebb férfi, de a naplót nem mutatta meg, még csak nem is mesélt arról, mi minden állt benne.
Ada megtudta azt is, hogy a két férfi, persze főképp Simon már jó ideje próbáltak Simon és „barátai” segítségével lehallgató készülékeket bejuttatni a kutatóintézetbe, több-kevesebb sikerrel. Most mindhárman abban reménykedtek, hogy a lány ebben is segítségükre lehet.
Mikor a fényképekre gondolt, Ada akaratlanul is a sötét mennyezetre mosolygott. Valóban nagyon hasonlított az édesanyjára, és a két férfinek igaza volt abban is, hogy a szája és az álla volt más. Klarának kicsit szögletesebb volt az álla, és kicsit kevésbé teltek az ajkai, de távolról össze lehetett volna őket téveszteni, már csak azért is, mert egészen sötét, csaknem fekete hajukat is hasonló módon feltűzve hordták. Arra a kérdésre azonban, hogy ki lehetett az édesapja, sajnos Doyle sem tudott válaszolni.
A természetfeletti csoportok toborzóját, Mathildát is felhívták, de Doyle nem akart vele telefonon információkat megosztani, inkább megbeszéltek egy találkozót a hét végére, amikor a nő a környéken jár.
Adának külön töprengenivalót adott a kérdés, amit Simon vetett fel.
– Próbáltál már szándékosan a jövőbe nézni? – kérdezte a férfi összeráncolt homlokkal. – Nagy hasznunkra lenne, ha sikerülne előre megtudnunk, mire számíthatunk.
– Úgy érted, hogy kényszerítsem, hogy látomásom legyen? Eddig eszembe sem jutott, és anyám sem említett soha ilyesmit.
– Egy pár próbálkozást szerintem megérne az ügy, próbálj meg koncentrálni a jövőre, vagy esetleg bizonyos kérdésekre.
– Megpróbálhatom valamikor – vonta meg a vállát kételkedve a lány, és a továbbiakban nem is firtatták a témát.
Adának kedve támadt kipattanni az ágyból, hogy elvégezze a relaxáló gyakorlatokat, és utána megpróbáljon a jövőbe kukkantani, de fáradt is volt, meg érzése szerint túl izgatott is ahhoz, hogy ellazuljon. Inkább az előtte álló feladatra gondolt: másnap felhívja a TFK-t, hogy elvállalja a munkát. Kicsit félt, de bízott benne, hogy nem esik bántódása, és félelménél sokkal nagyobb volt kíváncsisága, hogy mit tudhat meg, ha legálisan bejut az intézetbe. Bár őszintén szólva attól is tartott, amit megtudhat.
– Simon mondja: aludj már! Ne agyalj annyit! – motyogta maga elé félhangosan, elmosolyodott, majd kisvártatva csakugyan elaludt.

Másnap tettre készen serkent ki az ágyból.
Először is felhívta a Felon titkárnőjétől kapott telefonszámot, és a vonal végén talált blazírt hangú nővel közölte, hogy elfogadja a felkínált állást, amennyiben még mindig igényt tartanak rá. Az illető csak annyit mondott, hogy hamarosan vissza fogják hívni.
Ezután nekiveselkedett a szokásos relaxáló gyakorlatainak, majd miután úgy vélte, megfelelő szellemi állapotba jutott, elkezdett a jövőre koncentrálni. Először úgy általánosságban a jövőre, és arra, hogy mennyire szeretne látomást kapni. Nem történt semmi. Ezért próbálta leszűkíteni a kört, és a kutatóintézetben elvállalt munkájára koncentrált. Változatlanul nem történt semmi. A kudarc eléggé kizökkentette, úgyhogy inkább fel is adta a kísérletezgetést. Kicsit pakolászott otthon, aztán hirtelen elhatározástól vezérelve beült a kocsijába, hogy elinduljon a Hovatovább panzió felé.
Kicsit ugyan voltak fenntartásai, hogy valóban jó ötlet-e a Shieldek nyakába szakadni előzetes bejelentés nélkül, de mikor odaérve Doyle észrevette őt a recepcióspult mögül, minden kétsége eloszlott. A "barátságos fogadtatás" kifejezés eufemizmus lett volna.
Ada azon is csodálkozott, hogy mikor az apja előrángatta Simont, ő is azonnal átcserélte az arcán a morcos kifejezést örömtelire. Valahogy úgy érezte, hogy a fiatalabbik férfi nem igazán lelkesedik a társaságáért, de szerencsére kellemesen csalódott.
Nem kérdezték, mi szél hozta, így ő sem nagyon feszegette a témát. Önmagának sem fogalmazta még meg teljesen, de valahogy a két férfi kapocsként fűzte édesanyjához, hiszen régóta ismerték. Hiába ismerte őt a nevelőanyja is, mégsem fűzték olyan szoros szálak össze a két nőt, hisz barátságuk nyilván nem mélyülhetett el annyira azalatt a szűk kilenc hónap alatt, mint a Shield családdal évek alatt.
– Felhívtam doktor Genya intézetét – újságolta Ada –, és jeleztem, hogy elfogadnám az állást, de csak annyit mondtak, hogy majd visszahívnak. Egyelőre nem hívtak.
– Ennyire sietnél bedugni a fejedet az oroszlán szájába? – kérdezte kétkedve Simon, de látszott a szeme csillogásán, hogy csak ugratja a lányt, így ő figyelmen kívül is hagyta a kérdést.
– Próbáltam szándékosan látomást előidézni, de nem történt semmi – mesélt inkább más témáról.
– Lehet, hogy rosszul kezdtél hozzá, mert nem általánosságban a jövőbe kéne próbálnod nézni, hanem egy konkrét témában – okoskodott Simon.
– Igazán örülök, hogy ekkora professzor vagy a témában – fintorgott a lány –, de képzeld, ez nekem is eszembe jutott.
– Ugye te is levendulaillatot érzel a vízióid előtt, mint anyád? – kérdezett közbe Doyle.
– Igen.
– Mi lenne, ha mikor próbálsz a jövőbe látni, levendulát szagolgatnál? Nem lehet, hogy az előidézné?
– Fogalmam sincs – vont vállat Ada. – De egy próbát mindenképpen megér, főleg, hogy jobb ötletem úgysincs. Legközelebb kipróbálom.
– Próbáld ki most! – lelkesedett Simon. Ada elnevette magát.
– Most? Semmi kedvem most bamba arccal meditálgatni, hogy aztán levendulát szagolgassak, hátha történik valami.
– Van valami más dolgod?
– Nem, nincs.
– Nekem sincs, micsoda véletlen egybeesés! – kajánkodott a fiú. – No, Simon mondja: indíts apa irodájába gyakorolni! Persze mehetünk az én kuckómba is… – kacsintott, majd hihetetlenül sebesen vonogatta a szemöldökeit, de aztán elnevette magát – …de az iroda közelebb van.
– Ha ennyire ragaszkodsz hozzá… – sóhajtott a lány. – De aztán ne légy nagyon letörve, ha nem sikerül. – Ezzel voltaképpen önmagát próbálta megóvni, felvértezni magát a kudarc okozta elkeseredés ellen.
Doyle kijelentette, hogy bár roppant kíváncsi az eredményre, nem akarja a száját tátani fölöslegesen, inkább marad, és lefoglalja magát egy kis papírmunkával.
Míg az iroda felé ballagtak, egy szó sem hangzott el közöttük. Az irodában Ada körülnézett, hogy hol is tudna kényelmesen elhelyezkedni. Otthon többnyire a szőnyegre dobott takarón üldögélt, így a szőnyeg itt is kézenfekvő megoldásnak tűnt. Mikor ezt megemlítette a fiúnak, az sarkon fordult, és eltűnt, valamit motyogott az orra alatt, amiből a lány csak annyit értett, hogy „amúgy is” és hogy „raktár”. Még alkalma sem volt elcsodálkozni a férfi viselkedésén, már vissza is tért, és egy hatalmas párnát hozott, amit ledobott a félretolt alacsony dohányzóasztalka helyére. Ada törökülésben kényelembe helyezkedett rajta, Simon pedig vele szemben a kanapéra telepedett.
Ada egy darabig az ölébe ejtett kezeit bámulta, majd bizonytalankodva a férfira nézett.
– Téged nem aggaszt a felelősség? – bökte ki végül.
– Felelősség? Úgy érted, hogy mi lesz akkor, ha Genyát nem sikerül kiiktatnunk? Néhány embernek biztosan könnyebb lenne az élete nélküle.
– Nem, igazából nem erre gondoltam, de köszi, hogy ezt is eszembe juttattad. Valójában én a képességeinkre értettem. Végül is te rá tudod kényszeríteni az akaratodat bárkire, ez irtózatos felelősség! Hogy bírod ezt feldolgozni? Nekem már a sajátommal szemben is aggályaim vannak, pedig a nyomodba sem érek. Már ami mások életének a befolyásolását illeti.
– Hidd el, valóban baromi nehéz – sóhajtotta Simon. – Próbálom felelősségteljesen csinálni, semmi olyan dologban nem dönteni más helyett, aminek hosszú távú következményei lehetnek. Mégiscsak befolyásolom a szabad akaratot. Igazad van, ez rettenetesen nagy felelősség. Kicsit irigyellek is, te legalább nem szólsz bele mások életébe.
– Erre azért ne fogadjál! Volt már rá példa, bár szerencsére ez egy pozitív példa. Azt hiszem. Remélem.
– Mesélj!
– Nem mondtad, hogy Simon mondja, de sebaj – nevette el magát egy pillanatra a lány, majd újra elkomorult. – Még a főiskolán volt a barátnőm barátjáról egy vízióm, megtudtam, hogy megkap egy állást. Elmeséltem Alexnek, a barátnőmnek, aztán mivel a srác nem hozta szóba, Alex rákérdezett a dologra. Kiderült, hogy a fiú nem is jelentkezett, mivel úgy gondolta, hogy úgysem vennék fel. De én láttam, hogy fel fogják venni, amit persze nem mondhattam el neki. Alexnek kellett valahogy meggyőznie, hogy azért mégiscsak pályázza meg az állást. Természetesen meg is kapta. De ha nekem nincs az a látomásom, vagy csak nem mesélem el Alexnek, egész máshogy alakulhatott volna a fiú élete. Én csak egy kis szeletkét látok a jövőjéből, és lehet, hogy ezzel egy önbeteljesítő jóslatot indítok el. De ki tudja, hogy annak milyen következményei lehetnek? Nem tudhatom, hogy ha ottmarad velünk Magyarországon, nem üti-e el következő héten egy villamos. Vagy nem esik-e el egy sokkal jobb lehetőségtől. Nem látom az összes lehetséges következményt, hogyan vegyem a bátorságot, hogy bárkinek is megváltoztassam az életét?
– Értem a problémádat, azt hiszem, jobban, mint bárki más. Ebbe bele sem gondoltam, hogy te is mennyire meg tudod változtatni egy ember sorsát. De hinned kell benne, hogy nem véletlenül kapod ezeket a látomásokat, mindnek oka van. Bíznunk kell a sorsban, vagy ha hívő vagy, valamilyen felsőbb hatalomban, hogy jó felé irányítja a mi és a mások életét.
– Hogy is bízhatnék – fakadt ki Ada –, mikor arra érdemtelenek is részesülhetnek bármilyen paraképességben. Ki tudja, hogy Felonnak milyen képessége van? Gondolod, hogy ő is ilyen felelősségteljesen gondolkodik, mint te? Mert én kizártnak tartom.
– Azt sajnos én is.
– Akkor? Miben higgyek? Miben bízzak?
– Nem tudom, Ada. Én csak megpróbálok játszani azokkal a lapokkal, amit leosztottak nekem. Változtatni nem tudok rajta, hát megpróbálom kihozni belőle a maximumot. Próbálok megtenni minden tőlem telhetőt, és reménykedem, hogy ez elég lesz. Sajnos, többet nem tehetek, ahogy te sem.
– Igazad van. Sajnálom. Ne haragudj, hogy letámadtalak a kétségeimmel, de mindenki, aki tud a dolgaimról, barátok, családtagok, mindenki csak örül, és a nagyszerű lehetőséget látja. Pedig egyáltalán nem is biztos, hogy olyan nagyszerű az a lehetőség. Te vagy az egyetlen, akivel erről beszélni tudok, az egyetlen, aki meg is érti. De tényleg nem várhatok tőled választ mindenre.
– Így van, te viszont sok mindenre megtudhatod a választ, ha szépen, ügyesen megpróbálsz belekukkantani a jövőbe – hunyorított a lányra kedvesen.
– Iiiiigen, persze – törődött bele sorsába. Aztán eszébe jutott valami. – De honnan szedjünk levendulát? Szinte mindig van a farzsebemben egy kötegnyi a molyok ellen, de ma valahogy elfelejtettem – ironizált.
– Remélem, ez is megteszi – mutatott fel Simon egy kis üvegcsét, ami a felirata szerint levendula illóolajat tartalmazott. – Elég a kibúvókból, Simon mondja: koncentrálj a jövőre!