Első fejezet - 1. rész

Úgy gondoltam, hogy felteszem ide az írásom eddig elkészült, azaz morzsányi részét, közvélemény-kutatás jelleggel.
Nem tudom, hogy csak én látok-e benne fantáziát, vagy esetleg másoknak is megnyeri a tetszését. Ezidáig egyetlen barátomnak meséltem a történetről, neki tetszett, de hát ő elfogult. :) Szóval szeretnék minden errejárótól véleményt kérni, hogy érdemes-e folytatni a sztorit, vagy egyszerűen nyomjak rajta egy SHIFT+DEL-t. :)

Bár az eddig leírtakból ezek nagy része kiderül, de azért pár szó ízelítőül:
Ada (a cselekmény nagy részének idején, mert az elején ugyan fiatalabb, de aztán tervezek egy ugrást) egy huszonkét éves lány, fura képességekkel, vagy inkább fura látásmóddal. :) Örökbefogadták, szülőanyja egy elmegyógyintézetben szülte meg őt, majd halálozott el, képességeit és fő ellenségét Ada tőle örökölte. Az édesanyja hagy neki egy naplót a nevelőanyjánál, amiben felkészíti őt, és így Ada tudomást szerez a már említett ellenségről is. Ez elől a fazon elől menekült a nő inkább az elmeintézetbe, mert úgy gondolta, hogy ott biztonságban lesz. Sajnálatos módon ez a férfi tudomást szerez Adáról, és ott folytatná, ahol Ada anyjával abbahagyta, de ehhez a lánynak is lesz pár szava. Szerencsére adódnak segítői is, akiknek szintén megvan a maguk kis titka...

A történetnek még nem találtam címet, talán Derengés lesz, de ez még korántsem biztos...

Első fejezet

Ada tizenhét múlt, mikor ráébredt, ő más, mint a többi ember. Korábban is voltak tünetek, amik gyanúra adtak okot, de bizonyosságot csak később nyert. Az emberek nagy hányada tökélyre fejlesztette az önámítást, ő mégsem emiatt nem jött rá. Hanem azért, mert a jelek csak fokozatosan jelentek meg, és erősödtek.
Gyerekkorában kapott egy optikai csalódásokról szóló könyvet, ott találkozott olyan képekkel, amelyet pár másodpercig bámulva, majd világos falfelületre nézve különféle alakokat látott. Eleinte azt hitte, hogy ezekhez hasonlóan a látott kép szinte beleégett a retinájába, ezért látta az emberi alakokat lehunyt szemmel is maga előtt. Furállotta ugyan, hogy az emberek vöröses színűek, míg a tárgyak szürkék, de nem agyalt rajta sokat. Ahogy múltak a hónapok, majd az évek, a vöröses derengés, amelyet lehunyt szemmel látott, egyre határozottabb lett. Végül egy napon kénytelen volt beismerni magának, hogy ő bizony behunyt szemmel is lát, ha mégoly furán is.
Sokáig nem említette senkinek. Tartott tőle, hogy bolondnak tartanák érte. A szülei előtt is hallgatott, pedig ez korábban nem volt jellemző. Ő sem titkolt semmit előlük, ők sem titkoltak semmit Ada elől. Soha nem hülyítették a mikulással, a húsvéti nyúllal, és azt sem hallgatták el, hogy örökbe fogadták őt, legalábbis azóta, hogy fel bírta fogni.
Talán épp emiatt nem akarta elmesélni, hiszen tudta, hogyan került a szüleihez. Szülőanyja ápolt volt abban az elmegyógyintézetben, ahol adoptáló anyja előbb gyakornokként, majd elmeorvosként dolgozott. Valami barátságféle bontakozott ki a két nő között, s mikor a beszámíthatatlannak minősített Klara gyermeke megszületett, Beth elvállalta, hogy sajátjaként neveli fel. Ígéretét megtartotta, ő és férje sohasem éreztették Adával, hogy ne szeretnék éppen annyira, mint később megszületett fiukat.
Onnan, hogy ráébredt a látásában tapasztalt különösségre, még hosszú idő telt el addig, míg összeszedte a bátorságát, hogy bárkinek is szót ejtsen róla. Azonban a jelenség egyre erősebb lett, míg végül már nem bírta magában tartani, úgy érezte, muszáj valakinek beszélnie róla, hogy könnyítsen a lelkén, és esetleg valami magyarázatot kapjon rá.
Számba vette, hogy ki lehet az a személy, akivel képes lenne beszélni a dologról. Két barátja – az égimeszelő, mindig vidám, és bő szavú Robin és Alexandra, akit mindenki csak a fiús Alex néven szólított – szóba sem jöhetett, nem tudta volna felhozni a témát, s ha netán mégis, nem tudta volna elviselni kételkedő, vagy rosszabb esetben idegenkedő tekintetüket.
Öccse már közelebb állt a dologhoz, nagyon jó testvéri viszonyban voltak, de Jed mostanában kezdett szorosabb kapcsolatba kerülni a női nemmel, és valahogy képtelen volt három percnél tovább beszélgetni vele úgy, hogy a fiú ne kanyarodjon vissza az aktuális kiszemeltjéhez, vagy hódításához. Ada mindig elnéző mosollyal hallgatta öccse locsogását, és a fiú szerint egetrengető kérdésekre képességeihez mérten válaszolgatott.
Végül is eljutott a kézenfekvő megoldáshoz, a szüleihez. Voltaképpen eleve velük szeretett volna beszélni, csak azért próbált más megoldást találni, mert úgy vélte, nem célszerű egy elmeorvost traktálni a furcsaságaival, még a végén ott köt ki, mint ahol vérszerinti anyja.
Nem tudhatta, hogy éppenséggel nem is jár messze a valóságtól, édesanyja ugyanis pont e miatt a képessége miatt került az elmegyógyintézetbe.
Miután Ada elhatározásra jutott, összeszedte a bátorságát, és egyik este, vacsora után, midőn szülei épp a tévé előtt ülve, ám arról tudomást sem véve beszélgettek, melléjük telepedett az egyik fotelbe.
– Anya, apa, szeretnék valamiről beszélni veletek, és szeretném, ha végighallgatnátok – kezdte félénken, hangjából kicsendült a szorongás.
– Hogyne, kicsim, mondd csak – válaszolta az anyja, hátrarázva világosbarna, pár szőke melírcsíkkal tovább világosított haját.
Ada egy pillanatra eltűnődött, hogy ha nem tudná, hogy örökbe fogadták, akkor is rájöhetne, hisz apja haja sörszőke, Jed pedig kiskorában tejfölszőke volt, ami később némileg besötétedett. Ezzel szemben Ada haja sötétbarna, olyannyira, hogy ha nem napsütésben vagy erős lámpa fényében látja az ember, feketének mondaná. Az arcformája ovális, míg apjáé és Jedé jóval szélesebb.
Enyhén megrázta a fejét, hogy elűzze a gondolatot, és visszatért eredeti problémájához.
– Nem is tudom, hogy hol kezdjek hozzá – kezdte habozva, majd nagy levegőt véve belevágott. – Valami furcsaság van a látásommal. Mintha becsukott szemmel is látnék, ami pedig képtelenség. – Beth nyelt egy nagyot, majd idegesen összenézett a férjével, de nem szakította félbe a lányt, így ő folytatta. – Nem is tudom, hogy magyarázzam el, mintha valamiféle hőlátás lenne, mint amilyenek a hőkamerás felvételek, csak nem olyan színes. Az emberek vörösesen derengenek, a tárgyak viszont szürkések.
– Kígyólány – motyogta anyja maga elé meredve.
– Tessék? – kérdezett vissza Ada zavartan.
– Semmi, kicsim, folytasd csak – mondta Beth, és bíztatóan rámosolyodott a lányra.
– Hát igazából ennyi, szóval olyasmit látok behunyt szemmel, mintha valami infravörös, vagy hőkamerás felvétel lenne. De kipróbáltam a fürdőszobában is, és a kádnyi forró víz jóval halványabb volt, mint az emberek, szóval nem hőlátás, hanem valami más. Nem tudom, mi lehet ez. Persze rákerestem az interneten, de még csak hasonlót sem találtam, csak pár cikket a kígyók hőlátásáról, de az sem igazán látás, csak érzékelés, szóval semmi közöm hozzá. Fogalmam sincs, mi baja a szememnek, de egyre jobban látok behunyt szemmel – mire eddig eljutott, hangja már kissé hisztérikusba hajlott.
– Nyugodj meg, Ada, ne pánikolj – mondta az apja, miközben felállt, odalépett a lányhoz, letérdelt a fotelje mellé a szőnyegre, és kezét megnyugtatóan a karjára tette.
Beth szintén közelebb húzódott, hogy el tudja érni a lányt, és megfogta a kezét.
– Nem mondhatnám, hogy nem lep meg a dolog – mondta –, de tisztában voltam vele, hogy van rá esély, hogy ez veled is megtörténik.
– Micsoda? – nézett rá hatalmasra tágult szemekkel a lány. – Te tudtad, hogy ez lesz? De honnan?
– Nem tudtam, csak annyit, hogy nálad is lehet ilyesmi. És onnan, hogy édesanyádnak is volt ugyanilyen képessége.
Ada ennél meglepettebb képet már nem is vághatott volna, de csak várt, hogy Beth folytassa.
– Klara azért került oda az elmegyógyintézetbe, mert egy baleset utáni szemvizsgálat során elmondta egy szemorvosnak, hogy behunyt szemmel, és a sötétben is lát. Az orvos persze nem hitte el, összehívott egy rakás orvost, akik mindenféle pszichológiai vizsgálatokra küldték, végül úgy határoztak, hogy bolond. Így került hozzánk, a Szent Margaretbe.
Természetesen anyádnak semmi baja nem volt az agyával, de képtelen voltam meggyőzni az igazgatót, hogy végezzünk egy kísérletet, ahol laboratóriumi körülmények között megvizsgálhatjuk a különös látását, és kizárhatjuk a csalás lehetőségét, én akkor még csak gyakornok voltam ott, és nem vettek komolyan. Inkább rásütötték a Kígyólány gúnynevet – mintha olyan vicces volna –, engem meg Kígyóbűvölőnek csúfoltak a gyakornok-kollégák. Pár héttel a születésed előtt kaptam meg a végleges orvosi engedélyemet, de még az sem számított annyit, hogy elérjem, vizsgálják meg Klarát alaposabban. Csak azt kaptam, hogy bizonyára én is jobb helyen lennék az ápoltak, mint az ápolók között, és ha sokáig feszegetem a témát, akkor szedhetem is az útilaput a talpamra. Kezdő orvosként ez a karrierem végét jelentette volna.
– És te hogyhogy hittél neki? – kérdezte Ada.
– Én összebarátkoztam anyáddal, sok időt töltöttünk együtt, és kettesben végeztünk is jó pár kísérletet, amivel bebizonyította nekem, hogy nem hazudik, és nem is őrült. Csaknem kilenc hónapot töltött bent, ez idő alatt sort kerítettünk elég sok vizsgálatra.
Ada tisztában volt vele, hogy Klara pár hetes terhes volt, amikor bekerült a Szent Margaret elmegyógyintézetbe, és miután Ada megszületett, alig több, mint egy hét múltán rejtélyes okból meghalt. Rejtélyes, mert semmi okát nem találták, teljesen egészséges volt, a szülés rendben lezajlott, minden rendben levőnek látszott, de Klara biztos volt benne, hogy meg fog halni, ennek nemegyszer hangot is adott, és kérlelte Beth-t, hogy vegye magához a lányát.
Beth-nek a nőgyógyásza azt mondta, hogy nagyjából 8-10% esélye van annak, hogy gyermeke lehessen Petertől, a férjétől, így az akkor még fiatal nőt, és férjét nem is nagyon kellett győzködni, hogy örökbe fogadják az újszülöttet. Hogy az orvos tévedett-e, vagy csak szerencséjük volt, nem derült ki, de Ada féléves kora környékén megfogant Jed.
– És anya is ilyen vöröses derengést látott? – kérdezte Ada kíváncsian.
– Eleinte – mondta Beth. – Legalábbis így mesélte nekem. De később már nem annyira derengés volt, és már nem is csak vörös. Talán valamiféle auralátás lehetett ez nála, mert észrevette az ember hangulatának változásait is, de ugyebár az auralátók nyitott szemmel látják a színeket.
– Hát ez pompás – fanyalgott Ada –, ezek szerint további színek várhatóak!
– Ha csak színek lennének – dünnyögte Beth. Ada felkapta a fejét, és kérdően nézett az anyjára. – Klara idővel elkezdett olyan jeleneteket látni, amelyek nem történtek meg a valóságban. Legalábbis nem akkor… Később.
– Úgy érted, hogy a jövőbe látott? – kérdezte a lány elvékonyuló hangon, úgy érezte, hogy nem áll messze a teljes kiborulástól.
– Nos… Igen – felelte Beth. – Bár ezt a részét nemigen tudtuk kísérletekkel bizonyítani, a dolog természetéből adódóan, ugyanis ezek a… látomások rendszertelen időközönként jelentkeztek. De pár apróbb ilyen bevillanást Klara elmesélt nekem, és utóbb némelyiket láttam is bekövetkezni, de nem igazán nagy horderejű dolgok voltak. Mint például az, hogy az egyik nővér elejt egy tálcát, vagy ilyesmik… Amire éppenséggel lehetett is számítani, ugyanis a nővérke rettentő kétbalkezes volt. De anyád azt is megmondta, hogy mi lesz a tálcán… Aztán volt még valami, amit előre megjósolt, ami csak a halála után következett be. Egy betörés a Szent Margaretbe. Látszólag nem tűnt el semmi, csak a behatolás nyomaiból lehetett tudni, hogy betörtek. Klara azt is tudta, hogy ki a tettes, de nem volt hajlandó elárulni.
– Ez igazán hátborzongató – mondta Ada összevont szemöldökkel. Majd nagyot sóhajtott. – És mindezt miért nem mesélted el korábban? Nem lett volna jobb, ha előre tudok róla? Ha nem parázok éveken át? – kérdezte felháborodva.
– Klarával egyetértettünk abban, hogy jobb, ha megvárjuk, hogy valóban jelentkeznek-e nálad a képességei, mert ha nem, fölösleges traumának teszünk ki téged. Igazság szerint mivel ilyen sokáig nem szóltál, kezdtem azt hinni, hogy nem örököltél semmiféle képességet, mert édesanyádnál már tizenöt-tizenhat éves korában kezdődtek. Miért nem szóltál? – fakadt ki Beth. – Nem bízol bennünk?
– Ó, dehogynem, Anya – sietett a válasszal Ada –, de értsd meg, amikor az ember szülőanyja egy elmegyógyintézetben hal meg, nem bátorítja arra, hogy könnyedén bevallja a saját agybaját egy szakorvosnak. – Az utolsó szavaknál keserűen elnevette magát. Majd eszébe jutott még valami. – Arról nem tudsz, hogy édesanyám is örökölte-e valakitől?
– Ada – válaszolta Beth –, az anyád felkészült arra, hogy ha örökölted a képességeit, kérdéseid merülhetnek fel, és tudta – hogy honnan, ne kérdezd, nem tudom – hogy nem lesz itt, hogy személyesen válaszolja meg. Ezért hagyott számodra egy naplót, amit teleírt neked, hogy ne maradj útmutatás nélkül. Abból valószínűleg megtudhatsz mindent, amit tudni akarsz. – Ezekkel a szavakkal a nő felállt, és kisétált a helyiségből.
A hangok alapján a hálószobájukba ment, röviden kotorászott, majd kisvártatva egy könyvecskével tért vissza, egy bőrkötéses naplóval, és Ada kezébe nyomta.