Első fejezet - 3. rész

Eredetileg úgy terveztem, hogy majd csak akkor kezdem el felrakosgatni a történetet a blogba, mikor már elég sok megvan belőle, hogy mindig legyen tartalék, és viszonylag sűrűn tudjak frissíteni. Csak aztán nem bírtam magammal, és elkezdtem felrakni, látszik is az eredmény... :( Ezúton kérek bocsánatot mindenkitől a ritkás frissekért!

Másnap a főiskolai előadásaik után Alexszel egy játszótér felé vették az irányt, ugyanis oda beszéltek meg találkozót Robinnal. Nem mintha hintázni vagy csúszdázni szándékoztak volna, csak Robinnak péntek délutánonként a hat éves kisöccsére kellett vigyáznia, és a lány ennek legegyszerűbb módját abban látta, hogy a játszótéren „kicsapja legelni”, ahogy mindig emlegette. Míg a kisfiú a többi gyerekkel játszott, addig Robin barátnőivel egy padon üldögélve beszélgethetett.
Alex és Robin a főiskolán megismert srácokról fecsegtek. Robin képzőművészetire járt, míg Alex és Ada mindketten a természettudományokra specializálódtak, így egy egyetemre jártak, csak más-más szakra.
– Nem értem, miért olyan fontos neked, hogy én is hallgassam a halál unalmas fizika előadásaidat – vágott közbe hirtelen Ada Alexre nézve, még önmaga is furának tartotta, hisz egész más volt a téma.
– Bővítsd a látóteredet, ne légy csak egyoldalú! Ha folyton csak az állatokkal foglalkozol, honnan fogod tudni, miért esett az alma a fejedre? – vigyorgott rá a lány, de valahogy ő maga sem érezte valami szilárdnak az indokot. – Később már nem lesz ilyen uncsi, hidd el!
– Na ez az, amit nem veszek be! – fortyant föl Ada. – Már középsuliban sem érdekelt. Én vagyok a hülye, hogy hagytam rábeszélni magamat! Sőt, arra a másik előadásra is – vágott egy fintort.
– Á, az időfizika sokkal érdekesebb lesz, hidd el! – próbált védekezni Alex.
– Ó igen, gondolom – vetette oda epésen Ada, majd sértődötten elhallgatott.
Hirtelen egy illatot vélt érezni, a várva várt levendulaillatot. Mélyet szippantott a levegőből, majd lehunyta a szemét, és várta a látomást.
De nem történt semmi.
Csalódottan kinyitotta a szemeit, és körülnézett, hogy hol lehet az illat forrása, de nem talált semmit, amiből a virág jellegzetes illata áradhatott volna. A legközelebbi padon csemetéjükre vigyázó anyukák ültek, elmélyülten beszélgetve, de az a pad is több méterre volt, nem érkezhetett onnan az illat, hisz állt a levegő, szellő sem rezdült a játszótéren.
Ekkor szemei önmaguktól szorosan lecsukódtak, és meglátta, hogy az egyik gyerek fejbe dob egy homokozó szitával egy másikat, akiben Robin öccsét, Kennyt vélte felfedezni, mire a kisfiú elsírja magát. A síró gyerek látványa megríkatja a másik gyereket is, majd rövidesen vigasztaló felnőttek veszik körül őket. Továbbra is lehunyt szemmel körülnézett, és a látott színek alapján beazonosította, hogy víziójában a sárga alapon fehér pöttyös ruhás kislány szerepelt, aki jelenleg is Kennyvel játszott.
Ada zavartan pislogva pillantott a gyerekekre, akik egyelőre békésen mászókáztak, a látomásában szereplő helytől több tíz méterre. Most mit kezdjek ezzel az információval? – gondolta ingerülten. – Mi közöm nekem az ovisok drámájához?
Aztán eszébe jutott valami.
– Lányok – szólt halkan –, elhinnétek, ha azt mondanám, hogy a jövőbe látok?
Barátnői elkerekedett szemekkel pillantottak rá, majd Robin elnevette magát.
– Persze! Megmondanád, hogy mely kérdések szerepelnek majd a vizsgán művészettörténetből?
– Nem, komolyan mondom! – nézett rá mosolytalan ábrázattal Ada. – Látomásaim vannak, a jövőről.
– Ezt nem mondod komolyan, ugye? – szólalt meg Alex is.
– De, attól tartok, komolyan mondom. Sejtettem, hogy nem hiszitek el, eddig ezért sem meséltem róla. Az a kislány ott – mutatott a látomásában szereplő gyerekre –, fejen fogja találni Kennyt azzal a kék szitával ott a homokozóban. Kenny elbőgi magát, aztán a kislány is, pedig őt senki nem bántja.
A két lány összenézett, majd nevetésben törtek ki.
– Nevessetek csak, majd meglátjátok – duzzogott Ada. Majd arra gondolt, hogy ő mit reagálna barátnői helyében. Először ő is csak tréfának vélné, és nem hinne, csak a saját szemének. Vagy még annak sem. Így inkább nem forszírozta tovább a témát, de a szeme sarkából szemmel tartotta a gyerekeket.
Az incidensre nagyjából fél óra múlva került sor. Ada hirtelen megfogta a mellette ülő Robin kezét, majd fejével egyetlen szó nélkül a gyerekek felé intett. Alex is felfigyelt az addig folyamatosan fecsegő Robin hirtelen elnémulására, és követte barátnői tekintetét.
Alig fél perc múlva a két lány tátott szájjal nézett Adára, aki csak megvonta a vállát, és odavetette Robinnak:
– Nem vigasztalod meg Kennyt?
Miután a lány meggyőzte az öccsét, hogy a nagyfiúk nem sírnak holmi szita-becsapódások miatt, visszatért a padhoz, és a döbbenetéhez.
– De hát honnan…? – hápogta.
– Mondtam már. Látomás – felelte szűkszavúan Ada.
– De hogyan? És mióta? – próbálta Alex szavakba önteni a kérdéseit, kevés sikerrel.
– A tegnapi fizika előadás óta. De tudtam, hogy előbb-utóbb várható, csak nem tudtam, hogy mikor lesz az első.
– Honnan tudtad? – kérdezte Alex.
– Anyámtól örököltem. De nem csak ez van, mást is tudok, de az nem ilyen érdekes – mosolyodott el a lány.
– Beth-től? – pislogott értetlenül Robin. – Ő is…?
– Nem, hisz tudod, ők örökbe fogadtak! A vér szerinti anyámnak voltak képességei. Csak nem hitték el neki, ezért gondolták, hogy őrült. Anya, mármint Beth tudott erről, ő mesélt nekem róla.
Barátnői még hosszasan kérdezgették, míg Robinnak el nem kellett indulni haza Kennyvel.

********

Másnap Ada már déltájban tűkön ült. Eredetileg a lovardába készült délelőtt, de inkább nem ment el, nehogy valami (még általa sem) előre nem látott kataklizma miatt ne érjen haza délután háromig, és úgy vélte, hogy különben se lenne képes elfeledkezni a várt-rettegett látogatóról. Ezt a döntését később persze nagyon megbánta, hisz a lovak között legalább mindig nyugalmat lelt. Így jobb híján meditációval próbálta lenyugtatni borzolt kedélyeit.
Egyébként is ráfért a relaxálás, hiszen az elmúlt két napban két látomása is volt, ami egy kissé kimerítette az energiáját, ráadásul nyugtalanul aludt az éjszaka, így végképp nem érezte magát fittnek.
Két óra körül – immár legalább tizennegyedszerre – újfent átvette az anyjával, hogy ő, Ada hol fog állni, hogy ne látszódjon, de halljon mindent, amit Beth a férfival beszél, és ismét a lelkére csomózta, hogy kérdezze meg, ki után akar érdeklődni.
Bár az idő ólomlábakon járt, azért lassan közeledett a három óra.
Tíz perccel három után Ada csengetésre rezzent össze.
Elfoglalta megbeszélt helyét a garázsba nyíló ajtón túl, és feszülten várta, hogy az anyja ajtót nyisson. Lélegezni is alig mert, míg hallgatta a beszélgetést.
– Jó napot – mondta a férfi. – Ön Lisbeth O’Jolly?
– Igen – válaszolta Beth. – Miben segíthetek?
– Egy rég elhunyt hölgy után szeretnék érdeklődni, aki ápolt volt az ön munkahelyén.
– Ilyen sajnos nem kevés volt az évek során, mióta a Szent Margaretben dolgozom. Nem biztos, hogy emlékszem mindenkire. Ki után érdeklődik? – Ada örömmel nyugtázta, hogy anyja hangja higgadtan, és mit sem sejtően hangzik.
– Ó, erre a hölgyre biztosan emlékezni fog – mondta a férfi. – Az illető fájdalmasan fiatalon halt meg, ilyenből nyilván nem fordult elő olyan sok. Klara Limpidnek hívták. – A legrémesebb feltételezésük vált valóra. Ada beharapta az alsó ajkát, hogy ne kiáltson fel.
– Ilyen nevű betegünk egészen biztosan nem volt – válaszolta higgadtan Beth. – Emlékeznék, mert a dédnagymamámat is Klarának hívták. – Ezzel nem is hazudott, mivel a dédijét valóban szintén Klarának hívták, és Ada anyja Clarissa Montgomery néven szerepelt a nyilvántartásban.
– Ezt sajnálattal hallom. Esetleg arra nem volna mód, hogy átnézzem egy adott időszak betegeit?
– Sajnálom, de ez lehetetlen, tiltja a szabályzat, és az orvosi etikett. Ráadásul itthonról nem férek hozzá a nyilvántartáshoz, így még ha nem is lenne tilos, akkor sem tehetnék önért semmit – Ada érezte, hogy Beth cérnája kezd elszakadni, de persze nem tehetett semmit anélkül, hogy felfedné magát. – Egyáltalán, miért az otthonomban keresett meg? Miért nem az intézetben? Minden kedden és pénteken délután egytől háromig van fogadóórám. Ezt megtudhatja az internetes oldalunkon és telefonon is. Egyáltalán, honnan tudta, hogy itt lakom, vagy hogy mi a nevem?
– Egy ismerősöm mesélt önről, ő adta meg ezt a címet. Elnézését kérem a zavarásért. – A férfi hátat fordítva elindult, de Beth utána szólt.
– És ki lenne az az ismerős?
– Barney Thomson – vetette oda fejét félig hátrafordítva a férfi.
– Így hirtelen nem ugrik be, hogy ő ki lehet. Ismerem? – kérdezte Beth a férfi egyre távolodó hátától, de az csak egy kurta viszlátot hajított vissza. – És önt hogy hívják? – kiáltott a nő utána, de erre már semmi válasz nem érkezett, csak egy autó kisvártatva felzúgó motorja, és az induláskor csikorgó kerekek zaja.
Miután az anyja becsukta az ajtót, Ada előlépett rejtekéről, és sápadt arccal felelt a korábbi, meg nem válaszolt kérdésre.
– Ismered. Robin apja.