Ímhol a következő, kérek szépen minden errejárótól visszajelzést, hogy tudjam, mit rontok el... :D

– Robin apja? Ez valami furcsa véletlen? – nézett Beth kikerekedett szemekkel.
– Sajnos nem hinném. Tegnap elmeséltem a dolgokat a lányoknak. Nem hangsúlyoztam ki, hogy titok, de azért feltételeztem, hogy nem locsogják el rögtön mindenfelé.
– Talán úgy vélte, hogy a családjának elmesélheti. Mit tudsz az apjáról?
– Vidám pasas, szereti maga vasalni az ingjeit, és reggelente Kennyvel, a fiával együtt kakaózik. Szóval semmi érdekeset, a barátnőm apja; nem hozzá szoktam átmenni, hanem Robinhoz – vont vállat Ada. – Illetve még annyit, hogy egy kutatóintézetben dolgozik.
– Kutatóintézet? De mit kutatnak benne? – vonta össze a szemöldökét Beth.
– Fogalmam sincs – felelte Ada. – Sosem kérdeztem, Thomsonék meg nem meséltek róla maguktól. Felhívom Robint, beszélek vele. – Ezzel előkotorta a telefonját, és beütötte a lány gyorshívószámát.
– Mondsza – vette fel a telefont Robin.
– Szia! Mondd csak, meséltél valakinek a tegnapi dolgokról? – tért a lány rögtön a tárgyra.
– Csak apámnak, őt nagyon érdekli az ilyesmi. Baj? Nem lett volna szabad? – Ada szinte látta a lelki szemei előtt barátnője riadt ábrázatát.
– Talán jobb lett volna, ha nem mesélsz, még apádnak sem. Apropó, ő hol dolgozik? – kérdezte.
– A TF Kutatóintézetben. Té-Ef, mint természetfeletti. – Ada ráharapott az alsó ajkára, hogy nehogy kiköpje azt, ami a nyelve hegyén volt: Micsodaaaaa? Vagy még inkább valami cifra káromkodást. Netán szidalmat. De visszafogta magát, csak hallgatta tovább barátnőjét. – Nemrég mesélt valami auralátóról, akiről kiderült, hogy kókler. Ezért meséltem, hogy te tényleg látod az emberek auráját, vagy valami olyasmit. Nagyon érdekelte őt a képességed, pedig a jövőbe látást még nem is mondtam neki.. Azt mondta, szívesen végezne pár kísérletet – mosolygott Robin.
– Épp ettől tartok – morogta maga elé Ada. A világ kezdett megfordulni vele, már-már meg kellett kapaszkodnia. Fogalma sem volt, hogy miért, de valahogy rossz érzés fogta el a kísérlet szó hallatán.
– Tessék? Nem hallottam jól – kérdezett vissza Robin.
– Semmi, semmi. Figyi, kérlek, senki másnak ne beszélj a dologról! Barney-nak továbbra se mesélj a jövőbe látásról! És mondd meg légyszi apádnak is, hogy a téma nem publikus, ne szóljon róla senkinek semmit, és nem szeretnék semmilyen kísérletben sem részt venni a munkahelyén.
– Rendben, de mi a baj?
– Majd elmesélem, de nem telefonban. Csak kérlek, mondd meg Barney-nak, hogy jó eséllyel már így is bajt hozott a fejemre, úgyhogy senkinek egy szót sem, különösen a… mit is mondtál… TF-ben ne avasson be több embert.
– Többet? Történt valami, amiből úgy véled, hogy már valakinek mesélt rólad? – értette meg Robin.
– Igen, de mondom, hogy majd inkább személyesen vesézzük ezt ki.
– Ne haragudj, nem akartam neked bajt okozni! – mondta bűnbánóan a lány.
– Végül is nem tudhattad, hogy ez ekkora titok – sóhajtotta Ada, és azt már csak magában fűzte hozzá, hogy de azért gondolhattad volna… Igazság szerint kicsit neheztelt Robinra, bár az eszével tudta, hogy nem akart rosszat. – Most le kell tennem, beszélnem kell anyámmal. Mi lenne, ha később átugranék hozzátok? Akkor megbeszélhetnénk a dolgokat személyesen. Esetleg apáddal is válthatnék pár szót.
– Persze, nem gond, gyere csak nyugodtan – egyezett bele készségesen Robin.
– Rendben, akkor mondjuk egy óra múlva ott leszek. Addig is szia!
– Szia! És tényleg ne haragudj! – mondta Robin, majd bontotta a vonalat.
Ada a kezeit tördelő Beth felé fordult, nagyot sóhajtott, majd tehetetlenül széttárta a karját.
– TF Kutatóintézet. Té-Ef, úgymint természetfeletti. Ennél rosszabb nemigen lehet – mondta szomorúan. – Illetve dehogynem, hiszen ez az ember, aki itt volt, nem engem keresett, hanem téged, hogy anyámról érdeklődjön. Tehát tisztában volt anyám képességeivel, és hamar összekapcsolta, hogy valószínűleg közünk van egymáshoz. Alighanem ezt akarta leellenőrizni.
– Ebből ugyan nem tudhatott meg semmit, amennyit mi beszéltünk – védekezett a nő.
– Na igen, nagyon ügyes voltál – mosolygott Ada Beth-re. – Ő nem tudott meg semmit, mi viszont igen, bár talán rossz híreket.
– Klara naplójában nincs szó erről a kutatóintézetről? – kérdezte Beth, majd megrázta a fejét. – Ugyan, lehet, hogy akkoriban még nem is létezett. És nem írta le, hogy kik lehetnek azok, akik tudnak a képességeiről? Mert nyilván valakinek ismernie kellett, ha most Robin apja elbeszélése alapján egyből eszébe jutott. Nem biztos, hogy a mai látogatónk volt az, lehet, hogy őt csak küldte valaki. De ki lehetett az? És ami még fontosabb: mit akarnak tőletek, illetve tőled?
– Fogalmam sincs, anya. Átmegyek Robinékhoz, és megpróbálom kideríteni.
– Jó, kicsim, de légy nagyon óvatos, és ne mondj semmivel többet a feltétlenül szükségesnél – intette aggodalmaskodva a lányt.
– Persze, anya, majd vigyázok – próbálta Ada az anyját megnyugtatni, miközben megölelte őt. – Kicsit még felmegyek a szobámba, utána szeretnék nézni néhány dolognak, mielőtt indulok.

Az első útja a számítógépéhez vezetett, bekapcsolta, s míg a gép elindult, Klara naplóját lapozgatta, hátha észrevesz valamit, ami korábban elkerülte a figyelmét. Valójában tudta, hogy erre igazán csekély az esély, hiszen az elmúlt fél évben többet olvasta, mint az anatómiakönyvét, de azért tovább forgatta a könyvecskét. Azonban semmi más következtetésre nem jutott, mint hogy valószínűleg nem ártana inkább az egyik nyugtató gyakorlattal kisimítani az idegeit. De csak pár mély lélegzetet vett.
Közben a gép elindult, és Ada az interneten rákeresett a TF Kutatóintézetre. Sok találat nem akadt, az intézet saját honlapján egy rövid leírást olvashatott, hogy az intézményt magánszemélyek finanszírozásával alapították nagyjából hat évvel ezelőtt, paranormális jelenségeket és képességeket vizsgálnak (telepátia, telekinetika), valamint régi legendák valóságalapját kutatják (úgy mint vámpírok, vérfarkasok, varázslók, boszorkányok), ez utóbbit a weboldal szerint ezidáig sikertelenül. Ha egy évvel ezelőtt hall az intézetről, csak nevetett volna az egészen, de most sokkal inkább elborzadt.
– Az internettől ezúttal nem lettem okosabb – motyogta maga elé meredve, majd arra gondolt, hogy dehogynem, annyit mindenesetre megtudott, hogy az anyja idejében még nem létezett a TF.
Kikapcsolta a számítógépet majd felkapta a táskáját, és lerobogott a lépcsőn. Bekiáltott egy hellót a családjának a nappaliba, és átment Robinékhoz.

Barátnője nyitott ajtót, egy rövid köszönés után átkalauzolta Adát a házon keresztül a hátsó ajtóhoz, kiléptek, majd letelepedtek a verandán a kényelmes nádfotelekbe. Robin előrelátóan kikészített két pohár narancslevet, és némi rágcsálnivalót, azonban ezekre rá sem hederítettek, mert rögtön letámadta Adát.
– Na mesélj, mi történt, amiből úgy gondolod, hogy apám mesélt rólad valakinek? Ja, egyébként nincs itthon, és a többiek sem, Kenny addig nyúzta anyáékat, míg elmentek fagyizni. De nemsoká jönnek, ha beszélni akarsz vele. Nekem azóta, hogy telefonáltál, nem volt alkalmam beszélni vele, így még nem adtam át az üzenetedet. Szóval, mi történt?
– Anyámat – mármint Beth-t – felkereste egy ember, és ő mondta, hogy apád adta meg az otthoni címét. Egyébként a vérszerinti anyámról akart kérdezgetni. De hogy megértsd a dolgot, korábbról kell kezdenem.
Ezzel elmesélte Robinnak nagy vonalakban, hogy az anyja hogyan jutott az elmegyógyintézetbe, hogyan barátkozott össze Beth-szel, és hogyan győzte meg, hogy fogadja örökbe az újszülött kislányt. Mesélt a naplóról is, de nem túl részletesen, csak arról, hogy segített neki elfogadni és kifejleszteni a képességeit.
– Én még mindig nem értem – ráncolta a homlokát Robin. – Ez az illető, aki elment Beth-hez, és a… másik anyádról akart kérdezgetni, azt mondta, hogy az apámtól tudta meg a címét és a nevét. De nem is téged keresett! Akkor hol az összefüggés?
– Hát éppen ez az! Hogy látszólag nincs összefüggés, csak egyszerűen fura, hogy apád hall a képességemről, és másnap beállít egy ember, aki az ő nevét említi – magyarázta hevesen Ada. – Véletlen egybeesésnek egy kicsit meredek. Ha viszont nem véletlen, akkor következésképpen annak az embernek, aki ott járt ma nálunk, vagy esetleg annak, aki küldte őt, tudnia kellett, hogy anyámnak ugyanilyen képessége volt. És ez az igazán különös!
– Hát – mondta Robin –, kérdezzük meg apámtól, hogy beszélt-e erről valakivel. De nem hinném, mert péntek este meg szombaton kivel beszélt volna? Ha hazaérnek, beszéljünk vele.
Mintegy végszóra, Robin anyja, Theresa kinyitotta a hátsó ajtót, és kilépett a teraszra.
– Sziasztok, lányok! Megjöttünk.
A két lány szintén morgott egy sziát, miközben a nő leült a lánya mellé. Robin egyértelműen az anyja fiatalabb kiadása volt, mindkettőjüknek vöröses árnyalatú, sötétszőke haja volt, azonos színű szemöldökkel, szürkéskék szemmel, csak Theresán elmélyültek a nevetőráncok, és látszott pár szarkaláb a szemei körül.
– Apa ráér? – kérdezte Robin. – Beszélni szeretnénk vele.
Az anyja felvonta a szemöldökét, de nem fűzött semmiféle kommentárt, csak bólintott.
– Mindjárt szólok neki, hogy jöjjön ki. – Ezzel felállt, és magukra hagyta a lányokat.
Míg Robin apjára várt, Ada hirtelen szimatolva felkapta a fejét. Körülnézett, de sehol nem látott levendulát, így biztosra vette, hogy csak ő érzi az illatot.
Nem akart a bármikor várható Barney előtt látomást kapni, így felpattant, odavetette barátnőjének, hogy rögtön jön, majd sebesen a fürdőszoba felé vette az irányt.
A helyiségbe lépve magára zárta az ajtót, majd lerogyott az ülőkeként is használható szennyestartó tetejére. Lehunyta a szemét, és nézte a vetítést a fejében.
A derengő látomás szerint a szüleitől és testvérétől fog búcsúzkodni, sorra megöleli majd őket. Az apja egy gigászi sporttáskát akaszt az egyik vállára, az anyja egy gurulós bőrönd fogantyúját nyomja a másik kezébe, majd pár utolsó „Sziasztok”, „Vigyázz magadra” és „Jó utat” után kisvártatva hátat fordít nekik, és elindul.
Ekkor jött rá, hogy valószínűleg a repülőtéren játszódik a jelenet, mert meglátta a csomagok futószalagját. A vízió ezután elhalványult, majd elenyészett.
Elutazik? Hová? Mikor? Ezúttal fogalma sem volt, hogy mikorra várható a látomás bekövetkezte.
Feltápászkodott a szennyeskosárról, a mosdóhoz lépett, és hideg vizet locsolt az arcába, majd a porcelán kagylóra támaszkodva mélyeket lélegzett.
Igyekezett gyorsan összekapni magát, megtörölközött, és visszasétált a teraszra.
Mire odaért, barátnője apja már szintén ott volt, a felesége által nemrég használt helyre telepedett le. Megvárta, míg Ada is leül, majd barátságosan rámosolygott.
– Hallottam Robintól, hogy milyen érdekes dolgokat tudsz. Mit nem adnék érte, ha ilyen képességeim lehetnének! Szakmai szempontból nagyon kényelmes lenne, első kézből tudnék meg mindent, saját magamat kutathatnám – vigyorgott az elképzelésen.
– Apa, a szakmai kíváncsiságodat hagyjuk későbbre, ha lehet. Meséltél valakinek Adáról?
– Csak a főnökömnek. Betelefonáltam ma reggel, egy éppen zajló kísérlettel kapcsolatban, és ő vette fel a telefont. Muszáj volt elújságolnom, hogy micsoda csodára bukkant a lányom – biccentett Robin felé. – Nagyon érdekelte a téma, de ez nem is csoda. Azt mondta, hogy ha sikerül rábeszélnem téged, hogy vegyél részt egy kísérletsorozatban, akkor előléptet. Az „A” részlegről átkerülnék az „S” részlegre, ahol a különlegesebb, titkos kutatások zajlanak. Még nekem sincs fogalmam sem, hogy milyen kísérleteket végeznek az „S”-en, annyira titokban tartják. Egészen más épületben is van, sokkal komolyabb biztonsági rendszerrel, és nyilván komolyabb vizsgálati eszközökkel. Fantasztikus lehetőség lenne ez nekem.
Áradt belőle a szó, nem kétséges, hogy míg Robin a külsejét az anyjától örökölte, a beszélőkéjét az apjától.
– Kérdés, hogy milyen lehetőség lenne nekem – mormogta Ada, felvonva a bal szemöldökét.
– Na persze, igazad van – visszakozott Barney –, természetesen neked kell eldöntened, hogy vállalod-e az ezzel járó kényelmetlenségeket. De nyilván nem kívánnánk ingyen, hogy az idődet a mi kutatásainkra áldozd. A főnököm bőkezűen szokta honorálni az ilyesmit is. Most éppen két parafenoménnel dolgozunk, tudjátok, olyanok, mint amilyenek időnként felbukkannak a tévében, kanalakat hajlítgatnak, meg ilyesmik. Mint amilyen Uri Geller, csak ők tényleg igaziak, nem úgy, mint az igazán ügyesen trükköző Uri – húzta szélesre a mosolyát a férfi. – Meg kell hogy mondjam, a két ember állítja, hogy a tévéfellépésekért kevesebb gázsit kapnak, mint amennyit a TF fizet nekik azonos időtartamra.
– A pénz még nem minden – vetette közbe Robin.
– Ebben igazad van – mondta a férfi. – De garantáljuk, hogy nem esik bántódásod, Dr. Felon nagyon komolyan veszi az ilyesmit. Komoly formaszerződésünk van, biztosítással, titoktartási záradékkal…
– Doktor kicsoda? – vágott közbe Ada.
– Felon – felelte Barney. – A főnököm. Dr. Elvin Felon.

Eredetileg úgy terveztem, hogy majd csak akkor kezdem el felrakosgatni a történetet a blogba, mikor már elég sok megvan belőle, hogy mindig legyen tartalék, és viszonylag sűrűn tudjak frissíteni. Csak aztán nem bírtam magammal, és elkezdtem felrakni, látszik is az eredmény... :( Ezúton kérek bocsánatot mindenkitől a ritkás frissekért!

Másnap a főiskolai előadásaik után Alexszel egy játszótér felé vették az irányt, ugyanis oda beszéltek meg találkozót Robinnal. Nem mintha hintázni vagy csúszdázni szándékoztak volna, csak Robinnak péntek délutánonként a hat éves kisöccsére kellett vigyáznia, és a lány ennek legegyszerűbb módját abban látta, hogy a játszótéren „kicsapja legelni”, ahogy mindig emlegette. Míg a kisfiú a többi gyerekkel játszott, addig Robin barátnőivel egy padon üldögélve beszélgethetett.
Alex és Robin a főiskolán megismert srácokról fecsegtek. Robin képzőművészetire járt, míg Alex és Ada mindketten a természettudományokra specializálódtak, így egy egyetemre jártak, csak más-más szakra.
– Nem értem, miért olyan fontos neked, hogy én is hallgassam a halál unalmas fizika előadásaidat – vágott közbe hirtelen Ada Alexre nézve, még önmaga is furának tartotta, hisz egész más volt a téma.
– Bővítsd a látóteredet, ne légy csak egyoldalú! Ha folyton csak az állatokkal foglalkozol, honnan fogod tudni, miért esett az alma a fejedre? – vigyorgott rá a lány, de valahogy ő maga sem érezte valami szilárdnak az indokot. – Később már nem lesz ilyen uncsi, hidd el!
– Na ez az, amit nem veszek be! – fortyant föl Ada. – Már középsuliban sem érdekelt. Én vagyok a hülye, hogy hagytam rábeszélni magamat! Sőt, arra a másik előadásra is – vágott egy fintort.
– Á, az időfizika sokkal érdekesebb lesz, hidd el! – próbált védekezni Alex.
– Ó igen, gondolom – vetette oda epésen Ada, majd sértődötten elhallgatott.
Hirtelen egy illatot vélt érezni, a várva várt levendulaillatot. Mélyet szippantott a levegőből, majd lehunyta a szemét, és várta a látomást.
De nem történt semmi.
Csalódottan kinyitotta a szemeit, és körülnézett, hogy hol lehet az illat forrása, de nem talált semmit, amiből a virág jellegzetes illata áradhatott volna. A legközelebbi padon csemetéjükre vigyázó anyukák ültek, elmélyülten beszélgetve, de az a pad is több méterre volt, nem érkezhetett onnan az illat, hisz állt a levegő, szellő sem rezdült a játszótéren.
Ekkor szemei önmaguktól szorosan lecsukódtak, és meglátta, hogy az egyik gyerek fejbe dob egy homokozó szitával egy másikat, akiben Robin öccsét, Kennyt vélte felfedezni, mire a kisfiú elsírja magát. A síró gyerek látványa megríkatja a másik gyereket is, majd rövidesen vigasztaló felnőttek veszik körül őket. Továbbra is lehunyt szemmel körülnézett, és a látott színek alapján beazonosította, hogy víziójában a sárga alapon fehér pöttyös ruhás kislány szerepelt, aki jelenleg is Kennyvel játszott.
Ada zavartan pislogva pillantott a gyerekekre, akik egyelőre békésen mászókáztak, a látomásában szereplő helytől több tíz méterre. Most mit kezdjek ezzel az információval? – gondolta ingerülten. – Mi közöm nekem az ovisok drámájához?
Aztán eszébe jutott valami.
– Lányok – szólt halkan –, elhinnétek, ha azt mondanám, hogy a jövőbe látok?
Barátnői elkerekedett szemekkel pillantottak rá, majd Robin elnevette magát.
– Persze! Megmondanád, hogy mely kérdések szerepelnek majd a vizsgán művészettörténetből?
– Nem, komolyan mondom! – nézett rá mosolytalan ábrázattal Ada. – Látomásaim vannak, a jövőről.
– Ezt nem mondod komolyan, ugye? – szólalt meg Alex is.
– De, attól tartok, komolyan mondom. Sejtettem, hogy nem hiszitek el, eddig ezért sem meséltem róla. Az a kislány ott – mutatott a látomásában szereplő gyerekre –, fejen fogja találni Kennyt azzal a kék szitával ott a homokozóban. Kenny elbőgi magát, aztán a kislány is, pedig őt senki nem bántja.
A két lány összenézett, majd nevetésben törtek ki.
– Nevessetek csak, majd meglátjátok – duzzogott Ada. Majd arra gondolt, hogy ő mit reagálna barátnői helyében. Először ő is csak tréfának vélné, és nem hinne, csak a saját szemének. Vagy még annak sem. Így inkább nem forszírozta tovább a témát, de a szeme sarkából szemmel tartotta a gyerekeket.
Az incidensre nagyjából fél óra múlva került sor. Ada hirtelen megfogta a mellette ülő Robin kezét, majd fejével egyetlen szó nélkül a gyerekek felé intett. Alex is felfigyelt az addig folyamatosan fecsegő Robin hirtelen elnémulására, és követte barátnői tekintetét.
Alig fél perc múlva a két lány tátott szájjal nézett Adára, aki csak megvonta a vállát, és odavetette Robinnak:
– Nem vigasztalod meg Kennyt?
Miután a lány meggyőzte az öccsét, hogy a nagyfiúk nem sírnak holmi szita-becsapódások miatt, visszatért a padhoz, és a döbbenetéhez.
– De hát honnan…? – hápogta.
– Mondtam már. Látomás – felelte szűkszavúan Ada.
– De hogyan? És mióta? – próbálta Alex szavakba önteni a kérdéseit, kevés sikerrel.
– A tegnapi fizika előadás óta. De tudtam, hogy előbb-utóbb várható, csak nem tudtam, hogy mikor lesz az első.
– Honnan tudtad? – kérdezte Alex.
– Anyámtól örököltem. De nem csak ez van, mást is tudok, de az nem ilyen érdekes – mosolyodott el a lány.
– Beth-től? – pislogott értetlenül Robin. – Ő is…?
– Nem, hisz tudod, ők örökbe fogadtak! A vér szerinti anyámnak voltak képességei. Csak nem hitték el neki, ezért gondolták, hogy őrült. Anya, mármint Beth tudott erről, ő mesélt nekem róla.
Barátnői még hosszasan kérdezgették, míg Robinnak el nem kellett indulni haza Kennyvel.

********

Másnap Ada már déltájban tűkön ült. Eredetileg a lovardába készült délelőtt, de inkább nem ment el, nehogy valami (még általa sem) előre nem látott kataklizma miatt ne érjen haza délután háromig, és úgy vélte, hogy különben se lenne képes elfeledkezni a várt-rettegett látogatóról. Ezt a döntését később persze nagyon megbánta, hisz a lovak között legalább mindig nyugalmat lelt. Így jobb híján meditációval próbálta lenyugtatni borzolt kedélyeit.
Egyébként is ráfért a relaxálás, hiszen az elmúlt két napban két látomása is volt, ami egy kissé kimerítette az energiáját, ráadásul nyugtalanul aludt az éjszaka, így végképp nem érezte magát fittnek.
Két óra körül – immár legalább tizennegyedszerre – újfent átvette az anyjával, hogy ő, Ada hol fog állni, hogy ne látszódjon, de halljon mindent, amit Beth a férfival beszél, és ismét a lelkére csomózta, hogy kérdezze meg, ki után akar érdeklődni.
Bár az idő ólomlábakon járt, azért lassan közeledett a három óra.
Tíz perccel három után Ada csengetésre rezzent össze.
Elfoglalta megbeszélt helyét a garázsba nyíló ajtón túl, és feszülten várta, hogy az anyja ajtót nyisson. Lélegezni is alig mert, míg hallgatta a beszélgetést.
– Jó napot – mondta a férfi. – Ön Lisbeth O’Jolly?
– Igen – válaszolta Beth. – Miben segíthetek?
– Egy rég elhunyt hölgy után szeretnék érdeklődni, aki ápolt volt az ön munkahelyén.
– Ilyen sajnos nem kevés volt az évek során, mióta a Szent Margaretben dolgozom. Nem biztos, hogy emlékszem mindenkire. Ki után érdeklődik? – Ada örömmel nyugtázta, hogy anyja hangja higgadtan, és mit sem sejtően hangzik.
– Ó, erre a hölgyre biztosan emlékezni fog – mondta a férfi. – Az illető fájdalmasan fiatalon halt meg, ilyenből nyilván nem fordult elő olyan sok. Klara Limpidnek hívták. – A legrémesebb feltételezésük vált valóra. Ada beharapta az alsó ajkát, hogy ne kiáltson fel.
– Ilyen nevű betegünk egészen biztosan nem volt – válaszolta higgadtan Beth. – Emlékeznék, mert a dédnagymamámat is Klarának hívták. – Ezzel nem is hazudott, mivel a dédijét valóban szintén Klarának hívták, és Ada anyja Clarissa Montgomery néven szerepelt a nyilvántartásban.
– Ezt sajnálattal hallom. Esetleg arra nem volna mód, hogy átnézzem egy adott időszak betegeit?
– Sajnálom, de ez lehetetlen, tiltja a szabályzat, és az orvosi etikett. Ráadásul itthonról nem férek hozzá a nyilvántartáshoz, így még ha nem is lenne tilos, akkor sem tehetnék önért semmit – Ada érezte, hogy Beth cérnája kezd elszakadni, de persze nem tehetett semmit anélkül, hogy felfedné magát. – Egyáltalán, miért az otthonomban keresett meg? Miért nem az intézetben? Minden kedden és pénteken délután egytől háromig van fogadóórám. Ezt megtudhatja az internetes oldalunkon és telefonon is. Egyáltalán, honnan tudta, hogy itt lakom, vagy hogy mi a nevem?
– Egy ismerősöm mesélt önről, ő adta meg ezt a címet. Elnézését kérem a zavarásért. – A férfi hátat fordítva elindult, de Beth utána szólt.
– És ki lenne az az ismerős?
– Barney Thomson – vetette oda fejét félig hátrafordítva a férfi.
– Így hirtelen nem ugrik be, hogy ő ki lehet. Ismerem? – kérdezte Beth a férfi egyre távolodó hátától, de az csak egy kurta viszlátot hajított vissza. – És önt hogy hívják? – kiáltott a nő utána, de erre már semmi válasz nem érkezett, csak egy autó kisvártatva felzúgó motorja, és az induláskor csikorgó kerekek zaja.
Miután az anyja becsukta az ajtót, Ada előlépett rejtekéről, és sápadt arccal felelt a korábbi, meg nem válaszolt kérdésre.
– Ismered. Robin apja.

Szándékosan nem fejezet, mert ott még nem tartok, hogy egy komplett fejezet kész legyen, szóval csak részlet. :D Igazából elég rövidke részlet... :)

Ada az elkövetkezendő napokban, hetekben, majd hónapokban a naplót böngészte, majd az abban olvasottakon töprengett, családja szinte csak a közös étkezések alkalmával látta, és akkor is nagyon hallgatag volt.
Akadt töprengenivalója temérdek.
Megtudta, hogy Klara az anyai ági családjától örökölte különös adottságait, de valahogy az édesanyján nem jelentkeztek, így neki a nagymamája segített feldolgozni az amúgy is nehéz kamaszkorát tovább bonyolító tapasztalatait.
Az anyja mindkettejüket nagyjából bolondnak tekintette, ezzel nagyon megkeserítette a fiatal lány életét. Klara sajnálatát fejezte ki, hogy nem lehet a lányával, és reményét, hogy Beth-ben felfedezi azt a személyt, aki képes enyhíteni a zűrzavart a lelkében és fejében.
A kezdeti személyes részek után rátért a tanításra. Leírta, hogy milyen képességekre számíthat még, és hogy a fejlettebb léleklátás (így nevezte ugyanis Ada elsőként jelentkező képességét) során melyik szín mit fejez ki. Ada utánanézett az interneten az auralátók által meghatározott színekhez, és azt tapasztalta, hogy igen kevés az egyezés az anyja által leírtakkal.
Ada a naplóból megismerhetett bizonyos gyakorlatokat, technikákat, melyekkel képességeit tesztelhette és főképpen fejleszthette. Klara nagy hangsúlyt fektetett mindenféle relaxációs technikák ismertetésére is, ugyanis szerinte az emberben uralkodó feszültség igen rossz hatással van a léleklátásra, hogy a később jelentkező víziók láthatóságáról, értelmezhetőségéről és pontosságáról ne is beszéljünk. Ezek a gyakorlatok már rövidtávon is jó hatással voltak a lányra, valóban jobban megértette a léleklátást, és borzolt idegeinek lenyugtatása is igazán ráfért.
Ámulva olvasta, hogy szülőanyja saját bevallása szerint levendulaillatot érzett minden látomása előtt.
Levendulaillat? Miféle hülyeség ez? – gondolta a lány, de aztán úgy döntött, nem kételkedik anyja szavaiban.
A bordó bőrkötéses könyvecske –azaz rajta keresztül Klara – szót ejtett egy bizonyos Dr. Elvin Felonról, aki egy alacsony, vörös hajú, szeplős, mostanra nagyjából a hatvanas éveit taposó férfi, fura beszédhibával. Ada legnagyobb csodálatára nem mellékelt egyéb tudnivalót, mint a személyleírását, és egy megjegyzést, hogy mindenképpen kerülje el; ha mégis felbukkan, mielőbb rázza le, és költözzön el a környékről is, ha a férfi megismeri a lakcímét.
A könyvecske legvégén még annyi állt, hogy ha úgy érzi, hogy bajban van, adjon fel egy hirdetést a Csütörtöki Krónika újságba, azzal a szöveggel, hogy „Használt macskámat petróleumlámpára cserélném”, adjon meg hozzá egy jeligét, amelyre beérkező leveleket egy postafiókra irányítson. Adát bosszantotta ez a körülményesség, bár azt sejtette, hogy valakinek üzennie kell ily módon. Nyilván fontos lehet, ha anyja holmi használt macskákkal traktálja. De úgy vélte, hogy úgysem lesz szükség efféle bugyuta hirdetésekre.
Nem tudhatta, mekkorát téved.

********

Ada élete gyorsan visszatért a normális kerékvágásba, már amennyire ez számára lehetséges volt.
Iskolába járt, tanult, vizsgázott, barátaival lógott, mintha mi sem történt volna. Ugyanakkor minden szabadidejében a napló gyakorlatai segítségével fejlesztette magát, úgy vélte, ez legalább olyan fontos, mint az iskolai tananyag. Idővel ő maga is kitalált újabb koncentrációs tréningeket, és ezeket, illetve tapasztalatait elkezdte lejegyezni egy újonnan vásárolt naplóba. Eleinte kicsit furán érezte magát, hogy kézzel körmöl egy kupac összefűzött papírra, hiszen – sok más diákhoz hasonlóan – még a főiskolán is a laptopján gépelte le az előadások jegyzeteit, de valahogy mégis úgy érezte, így a jobb. Valamiféle személyes kapcsolatot érzett így az anyjával, aki feltehetőleg hosszú hónapokon keresztül körmölte a régi naplót, hogy neki útmutatást adhasson.
Első víziója a főiskolán, egy meglehetősen unalmas előadás közben érte.
Addigra már a léleklátás színesben ment, és bár néha még problémát okozott a színes derengésből rájönnie, hogy kit is lát, de már elég ritkán hibázott. A vízióban szereplő alakok egyikét mégsem ismerte fel, talán azért, mert még nem is ismerte.
Az anyját, Beth-t látta, amint ajtót nyit egy tagbaszakadt férfinak. Különös módon tisztában volt vele, hogy két nap múlva, nagyjából délután három óra felé fog bekövetkezni, bár Klara szerint sokszor nem lehet előre tudni, hogy mikorra várható az esemény. Ada végre megértette azt is, hogy mit jelent az, hogy „érzed, mit beszélnek”, ahogy az édesanyja fogalmazta meg a naplóban. Valóban nem hangokként hallotta az anyja és az idegen párbeszédét, csak egyszerűen tudta, hogy melyikük mit mond.
– Jó napot – mondja majd a férfi. – Ön Lisbeth O’Jolly?
– Igen – válaszolja Beth. – Miben segíthetek?
– Egy rég elhunyt hölgy után szeretnék érdeklődni, aki ápolt volt az ön munkahelyén.
– Ó, ilyen sajnos nem kevés volt az évek során, mióta a Szent Margaretben dolgozom. Nem biztos, hogy emlékszem mindenkire – ad majd kitérő választ a nő.
– Nem kétlem, hogy erre a hölgyre emlékezni fog – veti ellen a férfi. – Az illető fájdalmasan fiatalon halt meg, ilyenből nyilván nem fordult elő olyan sok.
– Ki után érdeklődik? – tér a tárgyra az anyja, majd eszébe jut egy fontosabb kérdés is. – Miért az otthonomban keresett meg? Miért nem az intézetben? Személyesen, telefonon, vagy akár az interneten is érdeklődhet a fogadóóráimról, miért nem ott és akkor keres meg? Egyáltalán, honnan tudta, hogy itt lakom, hogy mi a nevem? – kel majd ki magából az asszony.
A látomásbeli férfi visszakozik, szemmel láthatóan inkább menekülőre fogná.
– Igaza van, asszonyom, majd az intézetben felkeresem. Elnézését kérem a zavarásért.
Ezzel a férfi eltűnik, s vele együtt a látomás is.
Ada továbbra is lehunyva tartotta szemét, fejében egymást kergették a gondolatok. Miért látta ezt a jelenetet? Ki az a férfi, és valóban, honnan tudja az anyja nevét, lakcímét?
Kérdéseire sem egy újabb vízió, sem bármi egyéb nem szolgált válasszal. Azt mindenesetre elhatározta, hogy figyelmezteti anyját a különös látogatóra, biztos nem árt, ha felkészülten éri.
– Ada, elaludtál? – súgta oda neki Alex, a barátnője – akinek kedvéért erre az unalmas tárgyra jelentkezett –, miközben megrázta a vállát.
– Dehogyis, csak nagyon ég a szemem, azért hunytam le. Biztos keveset pislogtam – állt elő az első bugyuta magyarázattal, ami eszébe jutott.
– Jól vagy? – kérdezte Alex fürkésző tekintettel. – Olyan sápadtnak tűnsz.
– Jól, csak kicsit fáradt vagyok. – Valóban fáradtnak érezte magát, édesanyja naplójában olvasta, hogy néha a látomások mintha kiszívnák az erőt az emberből. Ada megpróbálta gyorsan elterelni a témát. – Új parfümöt használsz?
– Nem – felelte meglepetten Alex –, tudod, évek óta mindig ugyanazt használom.
– Csak mert az előbb megcsapta az orrom… – elgondolkozva elhallgatott. Levendula. Pedig milyen butaságnak gondolta, hogy Klara levendulaillatot vélt érezni egyes látomásai előtt. Erre tessék, nem csak ő érezte… Alexre pillantva látta, hogy a lány összevont szemöldökkel, különös tekintettel méricskéli őt, így inkább csak legyintett. – Á, semmi, biztos valamelyik másik csoporttársunkét éreztem.
Az egyik előttük ülő lány hátrafordult, és megrovó pillantással jelezte, hogy ne beszélgessenek. Álszent liba – gondolta Ada –, nehogy már ez a dögunalom előadás érdekelje. Aztán gondolatai visszakalandoztak a látomáshoz.

********

Olybá tűnt, Ada anyját jobban érdekelte, hogy a lány átélte az első látomását, mint az, hogy milyen különös látogatóra számíthat. Arról faggatta, hogy milyen érzés volt, hogyan érezte magát utána, hasonlítgatta össze Klaráról őrzött emlékeivel. A lány türelmetlenül válaszolgatott a záporzó kérdésekre, várta, hogy Beth-nél lecsengjen a roham, hogy végre azzal is foglalkozzon, hogy mit látott, nem csak azzal, hogy hogyan.
Aztán végre erre is sor került.
Beth első kérdése a témában persze rögtön arra vonatkozott, ami nem derült ki.
– De kiről akart beszélni a férfi?
– Nem tudom – felelte enyhén ingerülten Ada. – Te nem vártad meg, hogy mit válaszolt! Illetve fogod. Nem fogod megvárni. – A dolog képtelen voltán persze elnevette magát. Anyja egy darabig csak figyelte a lányt, komolynak próbált látszani, majd végül belőle is kirobbant a nevetés.
– Bocsáss meg – mondta kacagva –, kérlek, ne haragudj azért, amit még meg sem tettem!
– Ó, semmi gond, ez egyszer elnéző leszek, de többet ne forduljon elő! – nevetgélt a lány, majd lassan mindketten lecsillapodtak.
– Ígérem, hogy ha a férfi megkeres, az lesz az első, hogy megkérdezem tőle. Csak utána rúgom ki. Illetve amikor megkeres, és nem ha.
Adának jól esett ez a bizalom, amit anyja belé, illetve a látomásába vetett. És örült, hogy végre elbeszélgetett, és még nevetgélt is vele. Ettől kicsit kevésbé érezte magát úgy, mint aki magára maradt. Ami, ha jobban belegondolt, egyáltalán nem volt igaz, ugyanis éppen ő tartotta magát távol családjától az utóbbi hosszú hónapokban. Ráadásul rájött, hogy ezzel elzárta magát a lehetőségtől, hogy őszintén beszéljen bárkivel, hiszen még két barátnőjének sem merte bevallani, hogy miféle képességekkel áldotta vagy verte meg a természet. A szülei viszont tudnak mindenről, ismerik a legféltettebb titkát, és támogatják mindenben. Hogy is juthatott eszébe éppen előlük elvonulni.
– Ne haragudj! – tört ki belőle, majd a nő nyakába borult.
Beth nem tudta mire vélni a hirtelen témaváltást, meglepettsége az arcára is kiült.
– Hogy így hanyagoltalak benneteket – kezdett magyarázkodni Ada Beth tekintetét látva.
– Semmi gond, kicsim, tisztában vagyunk vele, hogy rengeteg új dolgot kellett feldolgoznod. Ha ennyi ideig tartott, hát ez van, mindenki másként reagál az új helyzetekre. – Lánya összevont szemöldökét látva félbeszakította az okfejtést, és elmosolyodott. – Jó-jó, nem jövök a „doktornénis” szöveggel, de hidd el, megértünk téged.
– Tudom, anya – mondta a lány bocsánatkérő mosollyal az arcán.


Ada az anyjával töltötte a délután és az este hátralévő részét, beszélgettek arról is, hogy a lány hogy halad a gyakorlással, a hivatalos tanulmányaival, és még sok egyéb témáról. Ezúttal a családi vacsora alatt sem volt olyan hallgatag, élénken részt vett a társalgásban.
Este, az ágyban fekve arra gondolt, hogy régóta nem érezte magát olyan könnyednek, mint most. Fogalma sem volt, hogy mennyire nyomasztja önkéntes száműzetése, és a családtagjainak hiánya, csak most döbbent rá, amint véget ért.
Aztán eszébe jutott a két nap múlva várható látogató, és elkomorult.